Bullyball

5.

-Elestem edzésen, és bevertem a fejem.-hazudtam az orvosoknak. Egyáltalán nem akartam ott lenni, de a bátyám elrángatott a kórházba. Nagyon sokat kellett várni, 9 óra volt, mire behívtak a rendelőbe. Jinnel szinte beszélni sem lehetett, annyira ideges volt Yungminra, és tudtam, hogy még jópár kört kell lefutnom vele azért, hogy ne keresse fel és verje agyon azonnal. Mert azt nem lehetett. Ugyanis fél 9-kor újabb üzenetem érkezett attól a szeméttől.
Jong Yungmin: Homó, remélem, még rendesen fáj a sebed. Ne merj szólni az edzőnek, mert rohadtul megbánod. Már Yoonginak is írtam.
Legalább ő nyugodtan alhatott el, mert eszem ágában sem volt ezt a testvéremen és a talán a barátaimon kívül senkinek sem megemlíteni. Nem mellesleg pedig úgy éreztem, menten megőrülök a fájdalomtól.
-Van hányingered?-kérdezte az egyik doki.
-Nincs.
- Jó. Négy öltés lesz. A varratot 5 nap múlva szedjük ki. Lehetőleg ne sportolj vele.-közölte.
Tudtam, hogy ez nem fog megvalósulni, mert szerda volt, a szombati napon pedig már jött a Daegu-i meccs. Amellett pedig ha nem mentem volna a héten, még puhányabbnak tartottak volna. Így gondolatban max. egy nap pihenőt adtam magamnak. Egyébként, egész este Yoongin járt a fejem. A szívem hihetetlenül boldog volt, akárhányszor eszembe jutott, ahogy beránt a zuhanyzóba és segít rajtam. Mégis úgy éreztem, hogy nem szabad túlgondolnom a helyzetet. Biztos  mindenkivel ezt tette volna. Ezek szerint vannak érzései. Ezután a sebészet felé vettük az irányt. Ha jó tulajdonságot mondhatok magamról, akkor az az, hogy nem félek és nem vagyok rosszul az ilyesmiktől. Tehát szó nélkül kibírtam az összevarrást. Gyorsan végeztünk a helyen, aztán végre ezután a hosszú nap után hazamehettünk.

*Másnap*
-Kicsikém! Mi lett veled?-találtam szembe magam anya aggódó tekintetével, amikor reggel álmosan letántorogtam a lépcsőn, óriási sebtapasszal a szemem felett. A szüleim sokszor éjszakásak, ezért néha este nem találkozok velük. Ez most is így volt.
-Tegnap megbotlottam meccsezés közben, és ez lett az eredménye. Csak pár nap.-próbáltam lazának tűnni, pedig, ha lehet ilyet mondani, akkor még jobban nyilallott a szemöldököm, mint azelőtt.-Jin értem jött, elmentünk a balesetire.
-Ó, ez borzalmas! Nagyon fáj?
-Nem vészes.-füllentettem.
-Rögtön szólok az edződnek és a tanárodnak, hogy nem mész a héten.-jelentette ki. Rossz hangulatom ellenére majdnem felnevettem. Aranyos volt, hogy így féltett, de talán egy kicsit túlértékelte a dolgokat.
-Anya, semmi bajom. Suliba már ma is tudok menni, edzésre pedig holnap. Majd telefonálok a csapattársamnak, hogy jelezzen edzésen.
-Szó sem lehet róla.
Végül hosszas vita után odáig jutottunk, hogy aznap otthon maradok. Szerencsére nem ragaszkodott, hogy ő beszéljen az edzővel. Akkor mindennek vége lett volna.
-Jó reggelt! Hogy vagy, Kook?-jelent meg a bátyám kialvatlanul.
-Jobban.-mosolyogtam rá, mert ismét hálás voltam neki.-Ma itthon leszek.
Egyáltalán nem volt nyugodt a tekintete. Sejtettem, hogy mik járhatnak a fejében. Nem is tudom, hogy én a helyében mit tettem volna. De ezt még volt 2 délutánunk megbeszélni.
-Köszönöm, Seokjin, nagyon jól cselekedtél.-kapott dicséretet anyától. Megérdemelte.
-Ez természetes.-válaszolta.
Nem sokkal később ő elment az egyetemre, én pedig vissza a szobámba. Bekapcsoltam a TV-t, de inkább a további közeljövőmön kezdtem el gondolkodni a műsor nézése helyett. Vajon meddig bírom még ezt? Lehet, hogy egyszer Yungmin el is töri valamimet. Szólnom kéne Jinkinek, bár lehet rosszabbul járnék. Vagy mi van, ha nem? Csak ő a csapatkapitány, és meg tud védeni, ha igazságtalan dolgokat álítanak rólam. Az is felmerült bennem, hogy a szerelem nem ér ennyit, és ott hagyhatnám a csapatot. Gondolkodásomból a messenger hangja zökkentett ki. Taehyung videóhívást indított.
-Hol vagy már, haver? Mindjárt becseng....mi történt a fejeddel? Yungmin volt?-ráncolta össze a szemöldökét.
-Igen. Bevert egyet, négy öltés lett. Nem megyek ma, de holnap már igen.-sóhajtottam. Síri csend volt a vonal végén.
-Ez nem mehet így tovább, Jungkook. Nem hagyhatod, hogy azt csináljon veled, amit akar. Ezekután bármit kinézek ebből az elmebetegből.-szólalt meg Jimin komolyan. Jól tudtam, hogy igaza van. De mégsem fogadtam meg a tanácsát.
-Lehet.-nyögtem ki szomorúan.
-Mennünk kell, kezdődik az óra. Még hívunk!-mondta Taetae. Elköszöntek, én pedig egyre tehetetlenebbnek és idegesebbnek találtam  magam. Éreztem, hogy ha nem szólok Jinkinek a délutánról, akkor elfelejtem, úgyhogy gyorsan kikerestem a számát, és megcsörgettem.
-Haló?-vette fel a telefont.
-Szia, Jungkook vagyok. Csak meg akartalak kérni, hogy szólj az edzőnek, hogy nem számítson ma rám, mert leestem a lépcsőn és összevarrták a szemöldököm. Holnap ott leszek.
-Uhhh, jobbulást. Mindenképp megmondom.-ígérte meg, de hallottam, hogy kicsit aggódik. Megköszöntem, majd leraktuk, én pedig az ágy másik végébe dobtam a készüléket. Az utolsó gondolatom Yoongi volt, hogy vajon ő mit gondol az egészről, meg hogy tartja-e majd a száját, aztán figyelemelterelés érdekében elképzeltem, ahogy mocskos dolgokat csinál velem. Álló taggal ugyan, de ezután elnyomott az álom.