Bullyball

57.

Igen. Fél 1-ig beszélgettünk Yoongival. Miután túljutottunk a nehezén, könnyen mentek a dolgok, és csak úgy folyt belőlünk a szó. Megtudhattam, hogy 6 éve kosarazik, a szülei annyira magukba fordultak a tragédia után, hogy a saját fiukkal alig beszélnek, és hogy fantasztikusan rappel,hiszen előadta nekem a First Love című számát, amit magáról a zenéről írt. A hideg is rázott folyamatosan közben. Biztos voltam benne, hogy ezt a tehetségét valahol muszáj megmutatnia, és ha végigviszi az egyetemet, hatalmas esélye van debütálni. Én is énekeltem neki. Mikor visszamentünk aludni, már mindketten hullák voltunk, úgyhogy ahogy bedőltünk az ágyba, elnyomott minket az álom. Az volt megbeszélve a fiúkkal, hogy 8-kor kelünk, hogy megbeszélhessük a Yungminos dolog részleteit. Így nagyon fáradtan, de kinyitottuk szemeinket Jinki ébresztésére, ami túl korainak bizonyult abban a pillanatban.
-Jó reggelt! Na mi van? Megint alkottatok éjszaka?-ráncolta össze a szemöldökét, karikáinkat látva.
-Csak beszélgettünk.-ásított a szerelmem.-Picit sokáig. De legalább Jungkook mostmár tud mindent rólam. És azt hiszem, én is róla.-jelentette ki. Elmosolyodtam, és a csapatkapitány is így tett.
-Büszke vagyok rád, Yoongi.-lépett az említetthez.-Te pedig, Kookshi, ezt jegyezd meg jól, mert te vagy a második, aki teljes belátást kapott ennek a fiúnak az életébe. Rajtam kívül-mutatott rá a mondat alanyára.
-Úgy lesz.-ígértem meg. Akkor azonban eszembe jutott valami. A volt barátnője. -Várjunk...teljesen biztos, hogy a második vagyok?-pillantottam rájuk felváltva.
-Igen.-nézett barátom a szemembe határozottan. A tekintetével egyértelműen megerősítette a gondolatomat: az a lány nem tudott a balesetről, a depresszióról, és talán még a családi háttérről sem. Hirtelen a világ legbüszkébb emberének éreztem magam. Min Yoongi igazán szeret engem.
-Akkor. Tehát. Ti hogy gondoltátok?-vágott bele a témába Jinki. Egy jó ideig tárgyaltunk a tervről, mire meglett az eredmény, viszont szerintem megérte. A végső gondolat szerint a 9 órás reggeli után barátunk nélkül jövünk fel Yoongival a szobánkba, amit valószínűleg Yungmin ki fog szúrni. Ha megkérdezi, hol van, megmondjuk, hogy az edzővel van megbeszélnivalója. Közben Jinki utánunk jön Kim úrral, azzal az indokkal, hogy odaadja neki az új nyújtástervét (edzésen szoktunk nyújtani, és már rég beszéltük a csapattal, hogy el kéne térni a folyamatos sorozattól), és akkor "véletlenül" meglátják, hogy Yungmin mit csinál. Elég jónak bizonyult. Amikor kész lettünk, már mehettünk le enni. Izgultam, hogy mi lesz, nagyon. Jinnek és Taehyungéknak írtam egy üzenetet, hogy később tudom majd őket hívni, és reméltem, hogy beválik az ötletünk.

[Jinki POV]

-Kim úr! Beszélhetnénk?-"léptem" az edzőhöz kajálás után. A terv szerint haladtak a dolgok. Láttam, ahogy Yungmin egyedül Jungkookék után megy. Sietnem kellett.
-Persze. Ugye nem rossz hírekkel szolgálsz?-kérdezte aggódva.
-Nem.-ráztam meg a fejem.-Összeállítottam egy nyújtást. Kívülről még nem tudom, feljönne, hogy megmutassam?
-Ó, hogyne.-bólintott mosolyogva. Ezután beszálltunk a liftbe. Szerencsére a srácoknak volt eszük, és nyitva hagyták a szobaajtót. Ahogy megálltunk az előtt, már tisztán hallatszottak az idióta csapattársunk szavai. Megtorpantam.
-Várjon. Azt hiszem, Yungmin van bent.-suttogtam, meglepettséget színlelve.
-Yungmin?-kukkantott be.-Mit csinálnak?
Elhallgattunk.
-Mondtam, hogy szétverlek titeket. Homó! Te akkora szerencsétlen vagy, hogy olyat még életemben nem láttam! Képtelen vagy magadat megvédeni? Mindig kell melléd egy testőr?-röhögött. Legszívesebben azonnal odamentem volna, hogy agyon üssem.
-Yungmin, könyörgöm, hagyj békén!-pillantott rá a fiatalabb. Elkezdődtek az események. Kook arcán csattant a keze.-Megmondtam. Addig nem foglak, amíg el nem takarodsz a csapatból.-vert be az orrához, majd a gyomrába. Az edző mellettem dühösen, de a meglepettségtől még mindig mozdulatlanul figyelte a jelenetet. Yoongi odalépett a hülyéhez. Megfogta a két vállát, hogy elszakítsa Jungkookietól, aki szegény fájdalmas arckifejezéssel várta, hogy mi fog történni, és hogy mikor jövünk már.
-Szállj le róla, Yungmin, mert nagyon megbánod!-fenyegette idegesen a legjobb barátom, de sikerült annyira visszafognia az indulatait, hogy a megbeszéltek szerint ne üsse meg. Ekkor az idióta hátrafordult, térden rúgta Yoongit, hogy az egyensúlyát veszítse, majd ismét a legkisebbre figyelt. Ekkor azonban egyáltalán nem várt mozdulatot csinált. Megfogta Jungkook karját mindkét kezével, a saját térdét felhúzta, és egyszerre rúgta meg és ütötte a csontjához Kook csuklóját. Az említett hatalmasat ordított, majd zokogva a földre rogyott, én pedig a szám elé kaptam a kezem. Jézusom! Kim úr remegő kézzel előkapta a telefonját.
-Mit csinál?-kérdeztem gyorsan, mielőtt a szobába léptem volna.
-Szerinted? Ez a gyerek nem normális! Hívom a rendőrséget.-tárcsázta a számot. Leesett az állam. Nem tudtam vigyorogni, de belülről éreztem a boldogságot, hogy elértük a célunkat, viszont fogalmam sem volt, megérte-e, mert Kookshinak valószínűleg nagyobb baja lett. Beszáguldottam hozzájuk a mankóimmal, mìg az edző telefonált.
-Te idegbeteg állat, mit képzelsz magadról?-ordítottam Yungmin képébe. A padlón lévőhöz hajoltam, aki összegörnyedve szorongatta a kezét, a hátát simogató barátjával az oldalán.
-Jinki?-nézett rám ijedten. Még jobban eltorzult az arca, amikor egy mély férfihang szólalt meg a hátam mögül.
-Óriásit csalódtam benned, Yungmin.-fordult felé az edző.