Jungkook végre bekerülhet a Seoul-i kosárakadémiára, de sajnos nem túl jól fogadják. Érzi egy idő után, hogy ott kéne hagynia a csapatot, de egy valami mégis ott tartja a szíve mélyén. Vagy inkább valaki? Vajon elég erős ez az érzés ahhoz, hogy szó...
Teltek a hetek. Nem történt semmi érdekes, gőzerővel készültünk Taehyung tárgyalására, pedig még mindig 3 hét volt hátra az időpontjáig. Megvolt az ügyvéd, az ő, az én, és Jimin beszéde is. Hihetetlenül izgultunk. Anyáék szerint sok esélyünk volt, de mégsem tűnt el a félelem, hogy a legjobb barátomat börtönbe zárhatják. Az edzések folytatódtak, egyre keményebben az országos miatt. Yoongi kivitt az öccse sírjához. Voltam náluk. Nos, nem szégyellte, bemutatott a szüleinek a barátjaként, akik azonban az egészre egy "sziával" reagáltak, egy mosoly kíséretében. Ennyire nem érdekelte őket az egész. A házuk koszos volt, tele száz éves bútorokkal, kivéve Yoongi szobáját. Rühellte a rumlit, tisztaság volt nála, de azt mondta, hogy az egész lakást nincs ideje rendben tartani. Sok elhullajtott könnycsepp kíséretében láthattam képeket Yaominról. Gyönyörű gyerek volt, sütött róluk, hogy odáig voltak egymásért. Egy valami viszont sikerült, amiért borzasztó boldog voltam: szerelmem lerakta a pengéjét. Hetek óta egy vágásnyom sem volt a karján. Nagyon büszke voltam rá. Egy nap elbúcsúztatta az Amerikába költöző volt barátnőjét egy együtt töltött délutánnal. Levették az én és a Jinki gipszét is, Jimin elkezdhetett mankóval közlekedni és iskolába járni. Mindeközben mindegyikünk a Zeneművészeti által szervezett koncertre gyakorolt. Egy hét maradt a megrendezéséig. Ahogy közeledett, egyre jobban vártam. Anyáék tudatták velünk, hogy a napjának délutánján, tehát a koncert után egy hetes üzleti útra kell majd indulniuk. Kíváncsi voltam, milyen lesz, ha Jinnel ketten uraljuk a lakást. Yoongival közösen választottuk ki mindkettőnk produkcióját. Megegyeztünk, hogy ő a First Love című számával lép fel, mert azt mutatta meg először nekem, én pedig az Only Then-t adom majd elő, hiszen azt énekeltem el neki személyesen először teljesen. Taehyung Adele Someone Like You-jával készült, Jimin pedig Charlie Puth-tól a We don't talk anymore-ral tervezte meghódítani az emberek szívét. Chanék megígérték, hogy el fognak jönni a fellépésünkre, ahogy Jinki is. Minden szép volt. Tényleg minden. Aztán azonban elég váratlan dolog történt.
***
Csörgött az ébresztőm. Idegesen pattantak ki a szemeim. Úristen. Ma van a nap, amikor Jeon Jungkook számos ember előtt fog színpadra lépni! Most az egyszer az életben nem éreztem fáradtságot a reggeli órákban. Úgy tűnt, Jin sem volt kevésbé izgatott. Már fel volt öltözve. Nem vette túl ünnepiesre a figurát, mégis igencsak jól nézett ki. Kivágta az ajtómat. -Jó reggelt, Jungkookie! -Szia Hyung!-vigyorodtam el. -Izgulsz? -Mindennél jobban. Indulsz?-kérdeztem. A közönségnek előbb kellett ott lennie. -Aha. Chanéknek 9-kor fut be az állomásra a vonatuk, úgyhogy eléjük megyünk Jinkivel. Anyáék még lent készülődnek, mondták, hogy sajnálják, ha nem tudnak köszönni, de sietniük kell, mert elaludtak kicsit, és én keltettem őket. Még a bőröndbe is volt mit pakolniuk. Ti mikor találkoztok Yoongival, Taevel meg Jiminnel? -9:30-kor a Zeneművészeti előtt. -Jól van. Valószínűleg már nem futunk össze. Mindent bele, Kookshi! Meg fogod tudni csinálni!-lépett közel hozzám, hogy megölelhessen. Alaposan magamhoz szorítottam, kellett a belőle áradó energia. Ezután elhagyta a szobámat, én pedig készülődni kezdtem. Hosszas variálás után egy vállnál és csukló felett díszített fekete zakót választottam ugyanilyen színű nadrággal, hozzájuk pedig egy fehér inget társítottam. Ahogy belenéztem a tükörbe, végülis elégedett voltam magammal.
Oups ! Cette image n'est pas conforme à nos directives de contenu. Afin de continuer la publication, veuillez la retirer ou mettre en ligne une autre image.
Ezután leültem, hogy rendesen bemelegítsem a hangomat, majd mégegyszer elpróbáljam az éneklést. A telefonomat használtam mikrofonnak. Miután végeztem, bekaptam valamit, majd kávé helyett kivételesen az azelőtti napon vett energiaitalt gyűrtem le, hogy kicsit megnövekedjen az adrenalin szintem. A szüleim már valóban leléptek. Nekem is ideje volt indulnom. Hirtelen csörögni kezdett a mobilom. -Szia, Kicsim!-szólt bele Yoongi a telefonba. -Szia, Yoongim!-válaszoltam lágyan. Jól jótt a hívása. -Minden rendben? -Persze. Veled?-érdeklődtem, miközben bekulcsoltam a kaput, és bedugva a fülesemet, róni kezdtem az utcákat. Beszéltünk még pár szót. Sosem hallottam még ennyire izgatottnak, de nagyon aranyos volt. A jókedv eluralkodott rajtam út közben. Kész voltam, hogy kiengedjem a hangom Seoul kíváncsi lakosai előtt. Az utat levágtam odafelé. Tényleg ritkán járok eldugott helyeken, mert ijesztőek, viszont ezzel a titkos módszerrel, amit nem sokszor vetettem be, egy óriási kerülőt lehetett kihagyni. Általában egy árva lélek sem jár arra. Most is úgy gondoltam, hogy egyedül vagyok. Hát, rosszul hittem. Hirtelen megpillantottam egy testet a földön. Féltem közelebb menni, de győzött a kíváncsiság. Egy fiú feküdt ott, eszméletlenül. Egyik karján szinte egy már halálosan mélynek tűnő sebből szivárgott a vér folyamatosan, másikban pedig egy kést szorított. Egy sporttáska hevert a közelében. Biztosra lehetett venni, hogy a vágást magának csinálta. Az arcára pillantottam, de abban a pillanatban összerezzentem. Túl ismerősek voltak a vonásai. Pici szem, izmos, alacsony alkat, kicsit még mindig kék-zöld foltos orr, oldalra fésült haj. De hiszen ez.....
