Bullyball

62.

-YUNGMIN!-kiáltottam. Egész testem remegni kezdett. Gondolkodás nélkül lekaptam a zakóm, hogy rászorítsam a piros folyadékkal áztatott csuklójára.-Hallassz engem?-pofozgattam. Semmi válasz nem jött. Nem állt el a vérzés sem. Reszkető kézzel vettem ki a telefonomat a zsememből. Fél tíz múlt. A többiek rám várnak. Nem baj. A mentők számát tárcsáztam. Miután letettem, átgondoltam a helyzetet. Fogalmam sem volt, mit kereshet Yungmin az utcán, felvágott erekkel, egy sporttáskával. A szirénázó autó hamarabb érkezett, mint számítottam rá. Két férfi pattant ki előtte.
-Szia, fiatalember! Köszönjük, hogy szóltál.-guggoltak le a volt csapattársam elé.-Intenzívre kell vinni, alig van pulzusa.-állapította meg.- Vérre lesz szüksége. Tudod a vércsoportját, esetleg valakit, aki tudna neki adni?-kérdezte, miközben leszedte a ruhadarabomat a kezéről, és helyette erősen bekötözte. Hordágyra rakták. Átgondoltam, de nem ismertem a családját. A barátainak sem volt meg a száma.
-Nem.-ráztam a fejem.-Egyik sem.
-Akkor megnézzük. Bejössz, hogy ha esetleg a te véred megfelelő lenne, segíthess rajta?
Gondolkodás nélkül rávágtam egy igent. A koncert mindjárt elkezdődik, de itt egy ember életéről van szó, akármiket csinált velem. Autóba szálltam velük, és hajtottunk a kórház felé. Nem néztem a mobilomra. Biztos kerestek, de nem bírtam volna elmondani a történteket, csak azt láttam magam előtt, hogy meg kell menteni Yungmint. A torkom összeszorult, éreztem, hogy a következő szavammal együtt el fogom sírni magam. Ahogy a kórházba értünk, azonnal elvittek mindkettőnket vérvételre. Őszintén reméltem, hogy ugyanolyan csoportba fogunk tartozni. A hirtelen történt eseményektől elkezdtek potyogni a könnyeim, ahogy az eredményre vártam. Mi lett volna, ha nem megyek arra? Biztos, hogy meghal. Egyáltalán miért akart öngyilkos lenni?
-Óriási szerencsénk van veled.-zökkentett ki egy orvosi hang a gondolataimból.-Megfelelő a véred. Készen állsz, hogy megcsináljuk? Ne haragudj, hogy így ugráltatunk, de nagyon sürgős az eset. Őszintén, bármelyik pillanatban laállhat a szívverése.
-Akkor itt az idő. Igen.-bólintottam. Nem féltem, mondtam, hogy nem vagyok rosszul az ilyenektől, szóval hang nélkül követtem a dokit. Beletelt egy kis időbe, mire kész lettünk. Akkor még semmilyen tünetet nem éreztem. Csak ezután néztem a telefonom kijelzőjére. 11 óra? Még nem következtem a koncerten! Ha sietek, odaérhetek! Igaz, a lelki állapotom a tó feneke alatt van, de ez mégis fontos lenne.
-Most mehetsz. Mindent elkövetünk, hogy Jong Yungmin életben maradjon. Kérlek, ha bárkit tudsz értesíteni, tedd meg! Családját, barátait, hasonlók! Szólunk majd neked az állapotáról. A véradás miatt gyenge leszel, legalább két napig pihenned kell. Semmit sem csinálhatsz, rendben?-pillantott rám. Jó, majd lefekszek, ha elénekeltem a dalomat-gondoltam magamban, de jeeleztem, hogy megértettem. Ezt követően elhagytam a termet, hiába akartam megvárni, hogy Yungmin felébredjen. Hívott a kötelesség. Mivel a főtér nem volt annyira messze a kórháztól, futásnak eredtem. Kitartóan rohantam. A hideg ellenére az út felénél már csatakosan hullottak homlokomba a hajtincseim.  Egy idő után kezdtem szédülni, viszont nem érdekelt. Hallottam a mikrofonba beszélő Zeneművészeti igazgatóját. Már csak pár méter választott el a helyszíntől. Ekkor ismertem fel Taehyung csodálatos, mély hangját. Ne! Mármint de, csak elkéstem! Elé voltam beosztva! Ha lehet ilyet mondani, az addiginál is gyorsabb tempóra váltottam. A Someone Like You utolsó sorai mentek le, amikor megláttam a hatalmas tömeget a színpaddal. Óriási tapsvihar tört ki a legjobb barátom előadása után, sokan fel is álltak. Megérdemelte. Újra az intézményvezető jelent meg.
-Köszönjük szépen az elképesztő produkciót Kim Taehyungnak! Mielőtt a soron következő versenyzőt szólítanám, megkérdezném, hogy  Jeon Jeong Guk esetleg nem érkezett meg?-mondta a nevem. Megkönnyebbültem, habár a lábaim majdnem felmondták már a szolgálatot alattam. Nem is értettem, hiszen edzésen ennél sokkal többet kell futni.
-Itt vagyok!-ordítottam el magam erőtlenül. MINDENKI rám kapta a fejét.
-Ohh...-ráncolta a szemöldökét.Ahogy odaértem, felmentem az emelvényre, majd a térdeimet támasztva álltam meg egy pillanatra. Egyszerre borzasztóan rosszul lettem. Elkezdett fájni a fejem, hányingerem lett és mindenből kettőt láttam.
-Elnézést a késésért, jó okom volt rá, mindent megmagyarázok.-lihegtem.
-Jól van, de ne most, mert a műsornak haladnia kell. Az Only Then-nel készültél, ugye?
Helyeseltem.
-Akkor sok sikert.-adta át a terepet nekem egy bátorító mosoly kíséretében.  Ahogy középre sétáltam az állványhoz, megingottak a lépteim, úgyhogy megkapaszkodtam benne. Tekintetemmel megkerestem a hozzám tartozókat. Anyáék, Jin, Nam, Jinki, Woojin, Jisung, Chan,, Hobi és a már leszerepelt Yoongi, Jimin meg Tae is aggódó, furcsa, ideges, de biztató pillantásokkal ajándékoztak meg. Nagy levegőt vettem, amibe nagyon beleszédültem. Hirtelen leesett a dolog. Az orvos valószínűleg pihenés alatt nem 2 kilométer folyamatos rohanásra gondolt. Próbáltam ezt figyelmen kívül hagyni, szóval megszorítottam a mikrofont, de a testem remegni kezdett. Mégis belevágtam. Alig énekeltem el az első szavakat, a táj és az emberek összemosódtak előttem. Képtelen voltam folytatni. Beleszóltam a készülékbe.-Én...sajnálom, nem megy. Rosszul v...-próbálkoztam befejezni a mondatomat. Sikertelen volt. A kép teljesen elsötétült, és úgy, Seoul lakosai előtt összerogytam a színpadon.

Sziasztok!
Bocsánat, hogy ilyen nagyon későn jött a második rész, de nemrég értünk haza Pestről:(
Jóéjt mindenkinek!♡