Bullyball

35.

Nem mondom, hogy egyszerű volt a 2 barátomhoz is elmenni, mert fogalmam sem volt, hogy meg fognak-e bocsátani nekem, de attól, hogy Yoongival mi lesz, sokkal jobban féltem. Megrémisztett, amit Jin mondott. Annyit sikerült kiszednem belőle, hogy mikor a rendőrök felkeresték őket, elájult, meg annyit, hogy most annál is sokkal rosszabb állapotban van. De vajon miért? Miért is viselte meg ennyire az eltűnésem? Oké, hogy felfogta, hogy nagyrészt miatta történt, viszont ennyire nem kellett volna foglalkoznia velem. Ott a barátnője, rég elfelejthetett volna engem egy hónap alatt. Megint túl sok volt bennem a kérdés, de azt nem gondoltam, hogy ha találkozunk, még több lesz. Félve megnyomtam a kis csengőt. Még sosem jártam ott, csak a lakcímet tudtam. Jinki anyukája nyitott ajtót.
-Óóó...szia! Te...te Jeon Jungkook vagy, nem?-kérdezte felvont szemöldökkel.
-Csókolom! De igen. Elnézést kérek a felfordulásért, amit okoztam. Jöttem Jinkitől is bocsánatot kérni.
-Semmi gond.-mosolyodott el szomorúan.-Örülök, hogy mostmár itt vagy, és azt hiszem, ez odafent is így lesz. A szobájában vannak mindhárman, és Micimackót néznek Jeonginnal.-értesített, majd a bátyámmal kezdett beszélgetni.-Kérsz valami innivalót? Gyere, ülj le nyugodtan, amíg a fiúk megbeszélik a dolgaikat. Taemin! Légyszíves, hozd le Jeongint egy kicsit!-kérte a férjét. Ezzel a lendülettel felszökkentem a lépcsőn, Jinki apukája mögött.
-Hogyhogy hazajöttél?-érdeklődött.
-Hát, uram, megszállt az ész. Hülye voltam elmenni.-csóváltam a fejem, mire felnevetett. Az emeletre értünk. Izzadt a tenyerem.
-Várj egy kicsit itt.-mutatott az ajtó mellé.-Fiúk, vendégetek jött.
-Nekünk?-ismertem fel Jinki régen nem hallott mély hangját.
-Igen. Jeongin! Gyere, szívem! Megyünk enni.-kapta fel az ölébe a csöppséget, aki ennek hallatán rögtön abbahagyta az ellenkezést. Ahogy kijöttek, integetett nekem, én pedig izgulva beléptem a szobába. Jinkinek nyitva maradt a szája. Megrázta a fejét, majd mégegyszer rám nézett. Megviselt és gondterhelt arca hirtelen örömtelivé vált. Yoongi karja szabadon volt. Szinte egy milliméternyi fehér terület sem volt az alkarján, úgy összevágdosta magát. Összeszorult a szívem a látványtól. A szemébe néztem. Csak három dolgot tudtam kiolvasni belőle: boldogság, összezavarodottság és düh. De mintha nem rám lett volna mérges. Ahogy az enyémbe fúrta a tekintetét, néhány szigorú, mégis gyengéd pillantással ajándékozott meg. Egy pillanat alatt elvette az eszem. Szeme sarkában könnyek gyülekeztek, Jinki arcát pedig már eláztatták azok, és némán ült még pár percig. Azonban egy másodperc alatt átváltott. Felkapta a mankóit, és szinte felém száguldott velük.
-Te Jó ég! Jungkook!-tapogatott végig.-Ugye nem álmodok...hazajöttél?-mért végig, majd a nyakamba borult.-Hol voltál ennyi ideig? Tudod, hogy hiányoztál mindenkinek?-szipogta.
-Ne haragudj.-törtem ki újra zokogásban.-Ne haragudjatok rám.-már égett a szemem, de hogy is ne sírtam volna, mikor szembesültem vele, hogy mennyi embert hagytam faképnél! -Túl sok volt, nagyon sok volt, minden egyszerre jött össze. Visszamentem Busanba, jól is éreztem magam, de olyat álmodtam ma éjszaka, hogy egyből észhez tértem. Úgy örülök, hogy jól vagytok, ti is, a barátaim is, és a bátyám is. Nem ezt érdemlem.-adtam ki magamból szabadon a feszültséget. Jinki valahogy egy olyan megnyugvási pontot nyújtott nekem, hogy az égvilágon semmit nem tudtam volna szégyellni előtte. És most megint ott volt. A szerelmemmel együtt, aki nem sokkal ezután elrugaszkodott az ágyról, és közelebb jött hozzánk. A volt csapatom kapitánya kiengedett a karjaiból, majd visszaült az ágyra, és onnan figyelte kíváncsian, hogy mi fog történni. Szemben találtam magam Yoongival. A cseppek az álláról sorban a ruhájára potyogtak. Látszott, hogy mondani akar valamit, végül pedig mikor megfogalmazta azt magában, meg is szólalt:
-Akkora idióta vagy, hogy itt hagytál mindenkit. Én pedig akkora idióta vagyok, mert miattam hagytál itt nindenkit.-véste a szempárját az enyémbe. Tett egy lépést felém, nekem pedig meg sem fordult a fejemben, hogy hátráljak. Jinkire pillantottam, aki mosolyogva vonta fel a szemöldökét. Visszavezettem a tekintetem a kékhajú fiúra, 5 centire tőlem.
-Ne hibáz...-kezdtem bele a mondatomba, viszont nem tudtam befejezni. Azok az istenien puha ajkak az sajátjaimra tapadtak, életemben másodjára. Egy pillanatra megszédültem a meglepetéstől, azonban hülye lettem volna visszautasítani. Egyszer már kényszerből megtettem. Mégegyszer nem szabad. Lehunyt szemmel mozgatni kezdtem a számat, miközben a nyakára fontam a kezeimet, ő pedig a derekamra vezette a karjait. Nyelve megnyalta az alsó ajkamat, mire szétnyitottam azokat, így bejutott a szájüregembe. Az én nyelvemet kezdte cirógatni, én pedig ezt viszonoztam, majd átvezettem sajátomat hozzá. Jinki egy szót sem szólt, bár nem is láttam őt, csak hagyta, hogy addig smároljunk, amíg el nem fogy a levegők. Ez kis idő múlva megtörtént, mire lihegve szétváltunk egymástól. A nadrágomból kidudorodó férfiasságom elég kínos látvány volt, úgyhogy megpróbáltam tenyereimet eléhelyezni.
-Elmegyek a mosdóba.-jelentette ki Yoongi, azt hiszem, pont ugyanazok miatt a gondok miatt, amikkel én küzdöttem. Eltűnt a szobából, Jinkivel pedig egymásra néztünk. Valószínűleg érdekes lehetett az arckifejezésem, mert hangosan felröhögött.
-Ez...mi volt?-kérdeztem halkan.
-Nem tudom. De gyere, ülj ide. Elmesélek neked mindent, ami történt, amíg távol voltál. Csak tartanod kell a szádat.-mutatott maga mellé a matracra.