Bullyball

28.

[Yoongi POV]

-Oké, megyek.-tettem le a telefont. Jinki hívott, hogy hazaengedték, és már rég megbeszéltük, hogy akkor átmegyek majd hozzájuk filmezni, vagy ilyesmi. Igen. Ő az egyetlen ember a családomon meg a barátnőmön kívül, akivel kapcsolatot folytatok vagy találkozok. Egyszerűen nem megy. Mindössze csak fél éve halt meg a kisöcsém. Jinki az, aki azóta is folyamatosan támogat, és aki kifele húz a depresszióból, nem pedig elfordul tőlem. Miatta sikerült felhagynom az öngyilkossági kísérletekkel, hiszen sokáig mozdíthatatlan tervem volt, hogy a testvérem után megyek. Ugyan ez már a múlté, de a vágdosást még mindig nem tudtam befejezni. Csak érezni akarom azt a fájdalmat, amit ő, mikor elütötte az a rohadt autó. Ebből úgyse lesz semmi bajom. És hogy mi van Jungkookkal? Hagyjuk az egészet a francba. Nem tudom, fogalmam sincs, miért csókoltam meg, főleg, hogy fiú, és miért élveztem annyira azt a 2 napot, amit egy szobában töltöttünk. Más, saját magam számára is alig ismert, gyengéd volt vele a viselkedésem. Teljesen kiakadtam magamra, mikor felfogtam, mit csináltam. Erősen kitartok inkább amellett, hogy a barátnőmet szeretem (akivel egyébként 2 hónapja járunk, és még nem mertem elmondani neki az öcsémmel kapcsolatos dolgokat). Mert ez így van. Bizonyára így van.

***

-Csókolom!-hajoltam meg a barátom anyukája előtt.
-Szia, Yoongikám!-tárta ki előttem az ajtót mosolyogva. Jinkinek nagyon rendes és aranyos családja van. Bárcsak az enyém is ilyen lenne. Beléptem a házba, majd az emeletre indultam a szobájaba.
-Csá!-köszöntem rá.
-Ó, heló!-fordult felém vidáman. Látszott rajta, hogy mennyire örül az otthonlétnek. Taemin (Jinki apukája) lépett be mögöttem.
-Elviszem Jeongint, hogy legyen egy kis nyugtotok.-vigyorgott ránk, a kis csöppségre célozva a barátom ölében. Nem tagadom, iszonyat aranyos volt, de mindig megszakadt a szívem, mikor együtt láttam őket Jinkivel. Hiszen mi is pont ilyenek voltunk Yaominnal, attól függetlenül, hogy ő már 11 éves volt...
-Na, jó végre a saját szobádban lenni?-kérdeztem, máris tudva a választ. Gyönyörű házuk volt, tágas, modern berendezésű, lekanyarított tetővel és óriási kerttel, amiben volt játszótér (a kicsinek), egy hatalmas medence, sok zöldség és gyümölcs, de legfőképp növények. A mi albérletünk a másik véglet. Őskori épületben, koszos környéken van, belül pedig tele van az idős néni öreges bútoraival, mert még arra sem volt pénzünk, hogy sajátokat vegyünk. Két szobás négyünkre (mostmár hármunkra), mi a kisebbik lyukat kaptuk Yaominnal. Hát, nem az én életem a legjobb a világon. Nem tudtunk fizetni az egyetemre, ezért napokat és éjszakákat dolgozok, hogy eljárhassak jövő évtől. Az edzések díját is ebből állom. A kosár meg a zene a mindenem. Az egyetlen szép része az egész életemnek az öcsém volt. Mióta meghalt, a szüleimet mindig sírni látom, alig beszélnek velem, annyira magukba fordultak. Talán ezért tettem így én is. De a rohadt életbe is, már megint magamról beszélek.
-El sem hiszed, mennyire.-kaptam Jinki válaszát egy elégedett sóhaj kíséretében.-Aláírod a gipszem?-kérdezte vigyorogva. Nevetve megtettem a kérését, majd mellé heveredtem a franciaágyra.
-Beszéltél Jungkookkal?-tettem fel akaratlanul is a kérdést. Amúgy elmondta Jinkinek, hogy megcsókoltam, pedig megkértem, hogy felejtsük el. Ezért mérges voltam rá.
-Nem. Százszor hívtam, de mióta megtudta, hogy van barátnőd, nem válaszol.-mondta aggódva. Valahol érthetetlen volt számomra ez a viselkedés a részéről. Miért csinálja ezt? Mit izgatja őt, hogy nekem van barátnőm, vagy nincs? Pff.
-Furcsa.-reagáltam le.-Melyik filmet nézzük?-fordultam felé témát váltva. Kiválasztottunk egyet az ötleteink közül, aztán megkerestük egy oldalon. Kényelmesen elhelyezkedtünk, majd kíváncsian kezdtem figyelni a képernyőt.

                                  ***

Éles csengőhang vágott bele az egyik legizgalmasabb jelenetbe. Jinki egy mozdulattal megállította azt, és felvont szemöldökkel nézett az ajtó felé. Hallgatózni kezdtünk, hisz fogalmunk se volt, hogy ki jött, de csak apró hangfoszlányokat tudtunk kivenni. Meg hogy egy ismeretlen férfihang beszél. Egyre közelebbről hallottam a lépteket. Nem egyedül voltak. Majd' kiugrott a szívem a helyéről, mikor a kilincset lenyomva két rendőr és Taemin lépett be a szobába.
-Öhhmm...Jinkikém...téged keresnek.-közölte az apukája összezavarodva.
-Engem?-nyíltak tágra a barátom szemei.
-Azt hiszem, hogy magatokra hagynálak benneteket. Ha bármiben tudok segíteni, szóljanak!-nézett a nem várt vendégekre, majd távozott. Ott maradtunk...az egyenruhásokkal. Máris nagyon ideges lettem.

Sziasztok!
Itt van tehát az első Yoongi szemszög:D
Szép hétvégét mindenkinek, köszömöm a támogatást!❤