Bullyball

63.

Hol vagyok? Krémszínű falak, számítógép, X-box, TV, képek a falon, szekrény, íróasztal, mikrofon. Puhán fekszek, és 10 fiú egyszerre pattan fel a földről. Ez a szobám, meg a barátaim! Megvan, elájultam. Ahh, dejó, nem a kórház! De apropó, mi van...Yungminnal? Túlélte?
-Jungkookie!-lépett hozzám először Yoongi. Fáradtan kihúztam a kezem a takaró alól, hogy megfoghassam az övét. Felém hajolt, és apró csókot lehelt a számra. Egyszerre kezdtek el beszélni hozzám.
-Mi történt? Jobban vagy? Hogy vagy? Hol voltál?-hangzott mindenki hangja, mintha egy kérdés lett volna. Felnevettem.
-Jól érzem magam, csak kimerültem.
-Hallod, hihetetlen vagy.-rázta a fejét Jin.-Mindenki rád vár, mert eltűnsz, csak nem jössz, halál idegesek vagyunk, aztán a koncert közepén megjelensz izzadtan, lihegve, vérfoltos ingben, felrohansz a színpadra, és elájulsz. Anyáék is majd' megőrültek a kétségbeeséstől, megpróbálták lemondani az üzleti utat, de a főnökük nem engedte. Azóta várják a vonaton, hogy szóljak, mi van veled. Mégis mi volt ez?-láttam, hogy szegény bátyám mennyire ideges. Nem rám, hanem a helyzet váltotta ki belőle az indulatokat. Nem csodáltam. Kérdőn pillantottak rám a többiek is. Mélyet sóhajtottam.
-Készüljetek fel, mert olyat fogok mesélni, amire biztos, hogy nem számítotok.-figyelmeztettem őket.-Elnézést kérek. Sétáltam reggel a megbeszélt helyszín felé, de levágtam az utat, ahol te szoktad, Hyung.-fordultam a tesóm felé. Bólintott.-Megint egy árva lélek sem volt ott. Vagyis csak hittem. Egyszer csak megpillantottam egy testet a földön. Egyik kezét vér áztatta, a másik kezében kést tartott. Sporttáska volt mellette. Yungmin volt az.-pityeredtem el, kiadva a bennem gyülemlő feszültséget.
-Hogy MIVAN?-vágott közbe Tae meglepetten.
-Úristen! Az az a bunkó, ugye?-pillantott rám Jisung. A többiek csak a meglepettségtől tátott szájjal bámultak rám.
-Igen.-válaszoltam.-Nem reagált, akármit csináltam, így kihívtam a mentőket. Ők azt mondták, hogy vérre lesz szüksége, ezért felajánlottam, hogy nézzék meg, én tudnék-e neki adni. Így bementünk, és sikerült. Az orvos azt mondta, hogy minimum 2 napot pihennem kell ezután, de úgy gondoltam, hogy nem hagyhatom ki a fontos eseményt, ezért a kórháztól a térig futottam. A legyengült szervezetem nem bírta ezt, úgyhogy felmondta a szolgálatot.-magyaráztam. Hosszas hallgatás következett, míg végül Chan egész egyszerűen rá nem ugrott fekvő énemre.
-A nap hőse!-kiáltott fel, karomat az égben lengetve. Elmosolyodtam.
-Így van.-bólogatott Jimin.-Képes voltál az álmaid eléréséhez tartó első lépést feladni, hogy egy számodra kicsit sem kedves személy életét megmentsd!
-Ez az én legjobb barátom!-vigyorgott Taehyung.
-Kookshi, le a kalappal előtted.-borzolta össze a hajam Jinki.-Esküszöm, tőled fogok példát venni.
-Egyszerűen csak..wow, kicsi!-reagált Nam.
-Hát, igaz, hogy nem hallottunk énekelni, de már azért megérte idáig eljönni, hogy megtudjam ezt. Csodás ember vagy!-mondta Woojin, Jisung pedig hevesen bólogatott mellette.
-Így van. Gratulálok, Jungkook!-tette hozzá Hoseok. Szerelmem közelebb lépett, hogy hosszas csókba vonjon. Szavak nélkül is megértettem mindent, amit mondani akart. Jól estek a srácok szavai, még ha nem is akartam, hogy bárki is engem ünnepeljen. Testvéremre pillantottam. Csak állt, maga elé bámulva, lehajtott fejjel, én pedig hirtelen nem is tudtam, mi baja van.
-Jin hyung!-szólítottam meg.-Minden oké?
Rám emelte a tekintetét, mire meglepődtem. Szemében könnyek gyülekeztek.
-Jaj, bocsássatok meg, csak...annyira büszke vagyok rád, Jungkook!-indult hozzám, hogy megöleljen.-Szeretlek.
-Én is.-mosolyogtam. Ez az én érzékeny, példát mutató, imádott, szerető bátyám. Hirtelen, a pillanatba nem illően megrezzent a telefonom.
-A kórház hív.-jelentettem ki, kicsit félve, de remélve a legjobbakat.
-Jó napot!-vettem fel az izgulástól remegő hangon.
-Szia! Jó hírekkel szolgálhatunk számodra. Yungmin felébredt, rendben van az állapota. Szeretnénk megköszönni, hogy segítettél neki. Tudtál esetleg értesíteni valakit a hozzátartozóiból?-érdeklődött.
-Nem uram, sajnálom, de semmilyen kapcsolatban nem állok velük.
-Nos, nem baj.-állapította meg.-Mivel 3 hónapja már felnőtt korba lépett, semmire nincs szükség a szüleihez.
-Én bemehetnék hozzá?-kérdeztem, sokáig gondolkozva azon, hogy jó döntés lenne-e. Mégis erre jutottam.
-Hát, ha vagy annyira jól, igen, ez egy elég kivételes eset, gondolom, hogy szeretnéd látni. De utána továbbra is pihenést javaslok neked, rendben?-engedte meg. Úgy éreztem, hogy bár a fizikai állapotom nem volt a legerősebb abban a pillanatban, abból nem lesz bajom, ha Seokjin elvisz, beszélek Yungminnal és hazahoz.
-Rendben.-bólintottam.-Köszönöm. Viszlát!
-Szervusz, fiatalember.-tettük le a telefont.
-Ne haragudjatok, felébredt, szeretném megnézni. Hyung, meg tudnád tenni, hogy elkísérsz?
-Persze.-bújt bele a pulcsijába.-De nem lesz bajod?
-Ennyitől nem gondolnám. Bocsi, fiúk, ha visszajöttünk, filmezünk egyet, mielőtt még elmentek, Chan.-néztem a busaniakra.-Sietünk, jó?
Nagyon támogatóak voltak, megígérték, hogy addig ott maradnak nálunk. Yoongi és Jinki gondolkoztak, hogy meglátogassák e csapattársunkat, de végül rájöttek, hogy lehet, nem szeretne egyelőre nagy közönséget, úgyhogy üzentek velem egy pár szót neki. Így ketten indultunk a kórház felé.