Bullyball

32.

-Szia, te ki vagy?-kérdeztem az ismeretlen lánytól az ágyam mellett.
-Szia. Csak azért jöttem, hogy néhány dolgot megmutassak neked!-vett elő egy kis gömböt, a nevét továbbra sem árulva el.-Borzalmas dolgot tettél, Jungkook. Vártak otthon, de te csak magadra gondoltál. Nem lehettél ott a barátaid utolsó pillanatában.-forgatta meg azt, és egy felvételt mutatott nekem. Jimint és Taehyungot éppen hullazsákba pakolták.
-Ne!-kiáltottam fel.-Még szükségem van rájuk, ne vigyék el őket!-ordítottam hisztérikusan.
-Sajnálom, Kook. Ők már egy jobb helyen lesznek.-mosolygott szomorúan a velem szemben álló lány.-Nézd! A bátyád a bolondok házába került.-mutatta felém a gömböt újra.-Nem tudta elviselni a hiányodat.-fűzte hozzá. Jin ide-oda rohangált barna falak között, és mint egy kos, hol az egyikbe, hol a másikba verte a fejét. Folyni kezdtek a könnyeim.-Jinki a szobájában zokog, mert tudja, hogy nem sikerült megmentenie a barátját.-tette elém a síró csapatkapitány képét, de a mondatát nem értettem.-És az utolsó dolog.-nézett a szemembe. Zöldek voltak...-Valakinek már túl sok volt az eltűnésed.-pörgetett újra. Yoongit láthattam. Egyedül állt egy üres helyen, és egy hatalmas kést tartott a kezében. A szíve irányába emelte azt, majd...
-NEM! YOONGI, ITT VAGYOK!-zokogtam zihálva. Felülve már nem láttam sem a lányt, sem a kis varázsgömbjét, sem Yoongit, csak Hobi szobájának falát. A tulajdonos mélyen aludt. Csak egy pillanatra nyugodtam meg, hogy álmodtam. Mi van, ha ez az egész valós? Nem tudhatom! Mit tettem?! Sietnem kell!Felpattantam, és gondolkodás nélkül jártam körben a lakásban, hogy minden egyes cuccomat összeszedjem. Beledobáltam őket a bőröndömbe. Megkerestem a telefonom, ami azt mutatta, hogy délelőtt fél 11 volt, így mertem dobni Jisungra, Woojinre és Chanra egy üzenetet, hogy jöjjenek át Hoseokhoz minél hamarabb. A szívem megállás nélkül dobogott. Rájöttem, hogy mit csináltam, és hogy egy hónap elteltével még mindig fogalmam sem volt, mi van a számomra legfontosabb emberekkel. Már nem érdekelt, hogy összetörik-e majd jobban a szívem vagy sem, de tudni akartam mindent. Nem volt elég egy egyszerű hívás. A saját szememmel kellett látnom őket, és mellettük maradnom. A volt barátom szobájához sétáltam, hogy felkeltsem.
-Hobi! J-hope! Én vagyok.-ráztam meg óvatosan a vállát. Kipattantak a szemei.
-Mi az? Mi történt?-kérdezte meglepetten.
-Haza kell mennem.
-TESSÉK?-ült fel. Elmeséltem neki részletesen az álmomat.
-Ez nagyon durva. Igazad van.-bólogatott, teljesen átélve a helyzetemet. Megszólalt a csengő.
-Mi az, Kook? Miért hívtál?-sétáltak be az ajtón a haverjaim, amint ajtót nyitottam. Hevesen kezdtem magyarázni nekik.
-Nem akartam köszönés nélkül lelépni, már egyszer megtettem, elég volt. De nem maradhatok tovább. Rájöttem, hogy számomra a szüleim, a seoul-i barátaim, a testvérem, és Yoongi az életem részei. Tudom, ez olyan mint egy mese. De talán meg időben hazaérhetek.
A busani barátaim szeme egytől-egyik benedvesedett, én pedig akaratlanul is követtem őket. Fájt megint az elválás, de várt rám az új életem, ami talán kicsit sem olyan könnyű, mint az addigi. Viszont megértettem, hogy meg kell birkózni vele.
-Istenem, legalább egy utolsó bulit vagy itt alvást csaphattunk volna.-sütötte le a fejét Chan.-De megértem, hogy menni akarsz, ezután én sem bírnék máshol lenni egy percet sem.
-Igen.-folytatta Woojin.-Elvigyünk? Itt a kocsim. Ha már leléptünk a suliból, mindegy, ha egész napot igazolunk.
-Jó lenne. Köszönöm.-mosolyodtam el.- Hobi...megtennéd, hogy kijössz velünk az állomásra?-pillantottam az illetőre, aki erősen a könnyeivel küzködött.
-Persze.-bólintott. Mind az 5-en beszálltunk az autóba, és a pályaudvar felé vettük az irányt. Erre amúgy igazán nem számítottam. Azt hittem, hogy majd egyszercsak annyira honvágyam lesz, hogy szép, nyugodt körülmények között megyek vissza Busanból Seoulba. Jó hülye voltam. De legalább észhez tértem. Reméltem, hogy még nem késő. Nemsokára kiléptünk a levegőre. Ahogy láttam, negyed óra volt hátra a legközelebbi vonat érkezéséig. Az utolsó percekre hagytuk a búcsúzkodást. Először Hoseokhoz léptem.
-Köszönök szépen mindent, amit megint tettél értem. Remélem, hogy egyszer én is meghálálhatom mindezt. Nagyon szeretlek, ugye tudod? Majd jövök, és meglátogatlak mindannyiótokat!-mondtam neki bekönnyezve. Ő már nem tudott ilyen halkan sírni. Nagy nehezen kinyögte, hogy csak természetes, és hogy sok sikert kíván Yoongihoz, de leginkább csak szorított. Ezután Woojin közelített hozzám.
-Jó utat, haver. Várom, hogy megint találkozzunk.-ölelt át, megtörölve a szemét. Egyre kevésbé bírtam magamban tartani a kitörő bőgést.
-Vigyázz magadra! Mégegyszer meg ne próbáld bántani a kezedet!-pillantott a csuklómra Jisung, majd én is igy tettem. Begyógyulásnak indult, de nem is terveztem újra ezt tenni. Szipogva szorongattuk egymást, majd már csak Chan maradt hátra.
-Remélem, Kook, hogy innentől minden sokkal jobb lesz. Hívj, ha van valami, jó? Bár csak úgy sem bánnám, ha néha megcsörgetnél. Mi mind itt vagyunk neked.-zárt a karjaiba, az arcán némán lefolyó könnycseppekkel. Ahogy ezt megtette, már nem tudtam tovább tartani magam. Rázkódó vállal álltam ott, teljes biztonságot érezve. Legszívesebben mindegyikőjüket magammal vittem volna, de sajnos ez lehetetlennek bizonyult. Hirtelen felbukkant az érkező vonatom.
-Indulnom kell.-szipogtam.-Szólok, ha hazaértem! Fantasztikus barátok vagytok. Ígérem, jövök nemsokára.-magyaráztam nekik. Összeszedtem a csomagomat, majd az utlsó köszönések után a befutó jármű felé vettem az irányt.
-Szeretünk!-kiáltottak utánam kórusban. Egy utolsó integettem, aztán kabátom ujját végighúztam a szememen, és felszálltam. Jövök, Seoul!