Bullyball

19.

-Jeon Jeong Guk-nak súlyos agyrázkódása van.-jött be a főorvos, rengeteg vizsgálat után. Jin ragaszkodott az igazhoz, így el kellett mesélnem a történteket.-Még mindig biztosak benne, hogy ne értesítsük a rendőrséget erről az ügyről?-kérdezték sokadszorra.
-Igen. Köszönjük, de meg tudjuk oldani.-válaszolt kimérten a bátyám újra.
-Hát, jó. Legalább egy éjszakát és a holnapi napot száz százalék, hogy itt kell töltened.-beszélt mostmár hozzám a rendesnek bizonyuló férfi.-Infúzió továbbra is muszáj, rengeteg folyadékot vesztettél. Említetted a szemöldöködet is. Holnap egy kolléga elkísér téged a sebészeti részre a varratszedésre. Te szegény, jól összejöttek neked a dolgok.-csóválta a fejét. -Bírnál enni?-érdeklődött.
-Egy kicsit talán.-gondolkodtam el, hisz két órája nem hánytam alvás nélkül, és már kezdtem valamennyivel jobban érezni magam.
-Akkor mindjárt hozzuk a vacsorát. Kérlek, igyál, amennyit tudsz. Nagyon fontos lenne.-mondta. Bólintottam.
-Elnézést!-jutott eszembe.-Ha holnapra javul az állapotom, átmehetek kísérettel egy barátomat meglátogatni egy másik épületben?-tettem fel a kérdést Jinkire vonatkozóan.
-Amennyiben nem fertőző betegséggel fekszik bent, igen.-mosolyodott el, mire én is így tettem. Ezzel magunkra hagytak minket a testvéremmel és a szobatársammal, aki egy kb. 4-5 éves kisfiú volt, nálam sokkal rosszabb állapotban. Sajnáltam.
-Hyung! Haragszol rám?-néztem Jinre. Olyan furcsán viselkedett, többnyire meg sem szólalt. A hangomra gondtherhelten fordult felém, majd megrázta a fejét.
-Dehogyis. Viszont nem lehet tovább járnod arra a helyre. Legközelebb megöl. Yoongi nagyon rendes srácnak tűnik, biztos meg tudsz beszélni vele pár találkozót az edzéseken kívül is.-elmélkedett. Persze. Aki ha nem egyetemen van, vagy nem tudom hova jár, akkor csak Jinkivel beszél áltálaban, és aki a világtól teljesen elzárkózva éli az életét. Majd pont ő fog velem találkozgatni. Viszont nem akartam beavatni Jint Yoongi titkába, amiről hivatalosan még én sem tudok.
-Nem hiszem. Nem fogom ott hagyni a csapatot, Hyung. Így tudok erősödni. Egy nap majd visszaütök neki, és akkor békén fog hagyni. Láttad. Ha van ellenfél, nem verekszik.-magyaráztam. Tényleg így gondoltam. Bebizonyosodott számomra, hogy csak a gyengékkel bánik így. Én pedig egy idő után leszek elég bátor szembeszállni vele. A bátyám arckifejezése viszont nem változott, ami kezdett zavarni. A következő pillanatban megérkezett a kajám. Nem is nézett ki olyan rosszul. Kicserélték az infúziómat is.
-Köszönöm.-vettem le a tálcát a gurulós asztalról.
-Jó étvágyat. Ha gond lenne, kint találod az éjszakai felügyeletet. Jó éjt!-tájékoztatott az orvos.
-Rendben. Jó éjszakát!-válaszoltam.
Újra Jinre néztem, ahogy "egyedül" maradtunk.
-Lassan megyek, jó? Boldogulsz nélkülem? Maradnék, csak holnap ugye hamar kell kelnem az egyetem miatt.-mondta.
-Persze.-bólogattam, beleharapva a szenvicsbe.-Nagy fiú vagyok már.-villantottam meg a mosolyomat.-Köszönök mindent.-ajándékoztam meg egy hálás pillantással. Így kis idő múlva felállt, majd elköszöntünk egymástól.
-Holnap délután jövök, anyáékkal együtt.-értesített. Ennek örültem, korom ellenére mindig jó volt őket látni. Bólintottam, mire elhagyta a kórtermet. Hasított a fejem, és 5 falat kajától megint hányingerem lett, szóval jobbnak láttam aludni. Bebújtam a kórházi ágyba, majd rövid gondolkodás után Yoongiról és a bátyámról, el is nyomott az álom.

***

Gyerekbeszédre és halk pakolászásra ébredtem. Óvatosan nyitottam ki a szemeimet. A szobatársamat költöztették. Hasra akartam fordulni, aztán viszont rájöttem, hogy a rám kötött tartály nem engedi, ezért halkan mordultam egyet. Újra éreztem az agyrázkódásom jeleit, de már kevésbé, mint az azelőtti napon. Dokik jelentek meg.
-Akkor kövessenek a 606-osba. Mindenük megvan?-nézett körbe az egyik, mire észrevette a fentlétemet.-Ó, jó reggelt Jungkook! Hogy vagy?-sétált felém.
-Önnek is. Szédülök egy kicsit, de nem vészes.-válaszoltam.
-Rendben. Valaki kint vár rád egy órája. Beküldhetem?-kérdezte. Erre eléggé meglepődtem, hiszen délelőttre senki nem ígért látogatást, de gondoltam, miért ne.
-Igen.
Ezután leszedte a karomról a kiürült csövet, majd a kisfiúval meg az anyukájával együtt kiment a teremből. Hallottam, ahogy beszélni kezd, feltehetőleg a titkos hozzámtartozóval.
-Egy fél órára kimehet, azonban nem maradhat egyedül, és utána vissza kell jönnie a kötelező vizsgálatai és a varratszedése miatt. Rendben?
-Értettem.-hallottam meg...Yoongi hangját. Erre gyorsan igazgatni kezdtem a hajam, majd a kelleténél gyorsabban felültem, ami nem esett jól. Abban a pillanatban viszont ez nem érdekelt. A következő pillanatban az említett be is lépett az ajtón.
-Szia.-ült le az ágy szélére.-Mizu? Ezt neked hoztam.-pakolt ki egy jópár csomag édességet az asztalra. Elmosolyodtam, és kellemes melegség öntött el.
- Köszi szépen. Nem sok minden változott.-sóhajtottam.-Hogyhogy ilyen korán jöttél?-érdeklődtem.
-Délutánra közbejött valami.-tudatta velem röviden.-Vagy annyira jól, hogy átmenjünk Jinkihez?-kérdezte.
-Persze.-feleltem, mert bár jól esett volna a pihenés, mégis hiányzott már a csapatkapitányunk.-Mindjárt indulhatunk, csak felkapok valamit.-másztam le óvatosan a puha szivacsról. Lassacskán elkészültem. Kiszemeltem belém karolt, hogy magabiztosabban lépkedhessek, nekem pedig hirtelen izgatott liftezésbe kezdett a gyomrom. Most kell megkérdeznem...muszáj ennyire bátornak lennem. Hiszen ideje megtudnom, miért smárolt le Japánban. Párszor lejátszódott a fejemben már a lehető legrosszabb és a legjobb válasz is, de arról fogalmam sem volt, melyiket fogom kapni. Mégegyszer elismételtem a fejemben a betanult mondatot. Végül kisebb hezitálás után meg mertem szólalni.
-Yoongi...-kezdtem, mire felém kapta a fejét. -Megtudhatom, hogy...miért csókoltál meg, miután Yungmin megvert, és magunkra hagyott minket tegnap?-néztem rá félénken. Egy pillanat alatt teljesen összezavarodott, majd egy alig hallható "a francba" szaladt ki a száján. Rossz előérzetem támadt.
-Hát emlékszel rá...-motyogta maga elé bámulva. Ilyenre nem emlékezni? Jól átgondolta ezt? -Azt... azt inkább felejtsük el, jó?-nyögte ki. Igen, ez a lehető legrosszabb válaszok közé tartozott, amit csak el tudtam képzelni. Egyszerre fojtogatni kezdett a sírógörcs, de egyszerűen nem engedhettem utat a könnyeimnek. Próbáltam rendben tartani a légzésemet, viszont reagálni nem tudtam a mondatára. Miért, Yoongi, miért felejtsük el? Én nem akarom...én örökké emlékezni akarok arra a pillanatra. Te...te miért nem?