Bullyball

59.

[Jungkook POV]

Az lehet, hogy begipszelt, nyakamba kötött, törött kézzel léptem ki aznap a kórház ajtaján, de ez abban a pillanatban nem annyira érdekelt. Yungmin bocsánatot kért. Rá kellett jönnöm, hogy nem egyszerű élete volt neki sem. Nem azt mondom, hogy mikor meghallottam, min ment keresztül, azt mondtam magamban, hogy hát tényleg volt oka ezt tenni velem, hiszen a legutolsó dolog, ami nekem eszembe jutna ezután a 2 és fél hónap után, az az, hogy bárkivel ugyanezt megcsináljam, de valamiféle magyarázatot mégis kaptam a viselkedésére. Az őszinte szavai és a mélyről jövő zokogása tudtak annyira hatni rám, hogy kibéküljek vele. Azt azért mégsem sajnálom, hogy 2 hónapig nem látom. Viszont már durva lett volna, ha a rendőrségre viszik, meg is lepődtem, mikor Kim úr ezt mondta. Mivel a dolgok után egyből mentem az edzővel és Yoongival megnézetni a csuklómat, nem nagyon volt semmire időm, de ahogy visszaértünk a szállásra, felhívtam Jiminéket.
-Esküszöm, szóhoz sem jutok.-ámuldozott a bátyám.-Ez fantasztikus, Jungkook! Kivéve a kezedet. Nagyon fáj még?
-Az. Egyébként nem vészes, holnapra már meg sem érzem majd.-mosolyogtam vidáman.-Nem fog többé bántani! Alig tudom elhinni. És ez neked köszönhető, Hyung!
-Erre inni kéne!-szólalt meg Tae jókedvűen.-Ja nem, inkább nem.-javította ki gyorsan magát.-De megünnepeljük.-tartotta fel a mutatóujját, mire Chim is boldogan helyeselt.
-Már csak az kéne, hogy a te tárgyalásodon is túl legyünk, sikeresen.-gondolkodtam el, a legjobb barátomnak címezve a mondatot. A nagy öröm közepette ki is ment ez a dolog picit a fejemből, ami miatt elszégyelltem magam.
-Igen.-sóhajtott fel.-Anyáék keresik a lehető legjobb ügyvédet. Talán az is segít valamennyit a helyzeten, hogy nem jelentettek fel.
-Nem?-kérdeztem vissza meglepetten. Léteznek még ennyire rendes emberek?
-Csakis azért van az egész ügy, mert ugye ott a szemtanúk kihívták a rendőrséget. Ezért muszáj a tárgyalás. De nem jelentettek fel.-mosolyodott el hálásan.
Fejben kalapot emeltem előttük. Reméltem, hogy felnőttként én is lehetek olyan jószívű majd, mint ők. Még beszélgettünk egy kicsit, visszatérve a témámhoz. Csodás érzés volt, hogy túllehettem életem egyik legnehezebb szakaszán, és az is, hogy ennyire támogattak. Mikor letettük a telefont, kopogtak az ajtón.
-Ki az?-kiáltotta ki Jinki. Nem örültem, hogy bárki is jön, mert Yoongival akartam lenni. Kim úr mellett nem volt lehetőségünk sok mindent csinálni, azon kívül pedig még alig volt időm rá aznap. Yungmin haverjai jöttek, Yungmin nélkül.
-Ó, sziasztok!-dadogtam. Nem tagadom, hogy róluk megfeledkeztem, és a pillanat hevében megijedtem, hogy bosszút akarnak állni, vagy valami. De semmi ilyesmi nem történt. Jeongsi lépett előre.
-Ne haragudj, Jungkook. Mondta Yungmin, hogy mi volt, de most nincs túl jó állapotban, úgyhogy nem jött velünk. Mióta várunk már erre a fiúkkal! Sosem értettünk egyet vele, azzal, amiket csinált. Számtalanszor próbáltuk leállítani, de nem tudtuk, ezért a végén inkább már úgy voltunk vele, hogy könnyebb lesz, ha segítünk neki. De ha észrevetted, egyszer sem ütöttünk meg, vagy valami, nem akartunk belekeveredni az egészbe. Bocsánat a szalonnasütés előtti esetért, és hogy lefogtunk, mikor verekedtek Yoongival, viszont az félig azért volt, hogy téged ne bántson Yungmin. Félreértés ne essék, jó barátai vagyunk, de ez egy óriási hülyeség volt a részéről, és örülünk, hogy végre belátta. Sajnálom, ha bunkó parasztoknak tűntünk. Le a kalappal, hogy máris megbocsájtottál a haverunknak.-lépett felém egy lépést, kinyújtott kézzel. Tényleg képtelen voltam felfogni, ami történik. Egy délelőtt alatt épültek fel a romjaim. Gyorsan oldalra pillantottam. Jinki és Yoongi egymásra mosolyogtak, majd rám, az utóbbi pedig apró puszit küldött felém. Megszorítottam Jeongsi markát.
-Megbeszéltük.-motyogtam hitetlenül. Ezután a további 4 srác is kezet fogott velem. Hirtelen valaki benyitott a szobánkba. Az edző elégedett arca jelent meg az ajtóban, ahogy meglátta a fiúkat.
-Minden rendben?
-Igen.-bólintott mindenki egyszerre.
-Akkor jó. Gyertek ebédelni, ott elmondok mindent a délutánról meg a hazaútról.
Mondtuk, hogy megyünk nemsokára. Yungmin barátai egy intéssel magunkra hagytak hármunkat, mire boldogan pillantottam a barátaimra. Jinki odamankózott hozzám, és szorosan megölelt.
-Megérdemelted már igazán.
-Köszönöm. Mindent köszönök, a segítségedet, és hogy kiálltál mellettem.
-Bármikor.-válaszolta. Ezután Yoongival egymásra néztünk. Szinte ugyanabban a másodpercben léptünk egymás felé, majd csókoltuk meg hevesen a másikat. Utoljára ez reggel sikerült, az pedig már régen volt.
-Jól vagy?-suttogta a fülemben.
-Soha jobban.-fúrtam a fejem a vállába. Mélyen beszívtam az illatát, ő pedig puszikkal lepte be a nyakam.
-Mindennél jobban szeretlek, kis hős.-jelentette ki jól hallhatóan.
-Én is téged.-tapadtam újra az ajkaira.
-Esküszöm, ha tovább csináljátok, fel fog állni miattatok, pedig heteró vagyok.-nevetett fel a csapatkapitány. Mi is így tettünk.
-Hát igen, Jinkikém, nem ártana keríteni neked egy nőt.-kacsintott rá a szerelmem. Hagytuk még szenvedni szegény barátunkat egy kicsit, mert nem bírtunk betelni egymással, aztán azonban az ebédlő felé vettük az irányt. Farkaséhes voltam már.