Bullyball

21.

A szívem óriásit dobbant, és nem is tudtam tovább visszatartani a könnyeimet. Ott, a kórházi szobában zokogtam egyedül a telefonba. Miért nem állítottam le magam, mikor azon agyaltam, hogy minden megnyilvánulása egy jel? Utáltam magam, amiért illúzióba kergettem magam. Igen, barátnője van. Vége. Ennyi volt. Azért egy kérdésem mégis volt hátra, amiért csakis Yoongit tudtam okolni.
-És akkor MI A FRANCÉRT SMÁROLT LE?-ordítottam fel attól függetlenül, hogy bárki bármikor bejöhetett volna.
-Hogy....hogy micsoda?-dadogta Jinki.
-Jól hallottad.-szipogtam hangosan, majd meg nem várva a további reakcióját, kinyomtam a hívást és az ágy végébe dobtam a készüléket. Az egyetlen ok, amiért elviseltem Yungmint, az az volt, hogy minden nap látom Yoongit. Továbbra sem éreztem, hogy soha többé nem akarom látni, de a szívem darabokra tört. Úgy viselkedtem, mint egy lány. Üzenetem érkezett.
Hyung: Fél óra és ott vagyunk, Kookshi.
Abban a pillanatban megbántam, hogy anyáék jönnek, mert nekem csak a bátyámra lett volna szükségem, viszont nem volt mit tennem. Nem akartam még mesélni a szüleimnek Yoongiról, ezután meg végképp. Mégis szombat reggel óta nem találkoztam velük. Így gyorsan felpattantam, lemostam az arcom, és minden erőmmel azon voltam, hogy eltűntessem a sírás nyomait róla. Idegesen bedugtam a fülembe a fülhallgatómat, és üvöltve kezdtem hallgatni a zenét, várva, hogy megérkezzen a családom.

                             ***

-Jaj, kicsikém!-rontott be az ajtón anya  hevesen. Nagy levegőt vettem, majd felálltam, hogy üdvözöljem a szüleimet. Késztetést éreztem rá, hogy azonnal Jin nyakába boruljak, de az furán vette volna ki magát, így visszafojtottam a vágyat.-Hogy vagy?
Álmosolyt felvéve kezdtem nekik magyarázni az állapotomról. Lassan már kezdett elmúlni a folyamatos szédülésem, csak egy-egy gyorsabb mozdulatnál éreztem. Mikor abbahagytam a beszédet, csend lett, talán túl sokáig. Kezdtem furcsállni a helyzetet. Az engem körülvevők zavart pillantásokat váltottak, a bátyám lehajtotta a fejét, végül pedig apa köszörülte meg a torkát.
-Fiam...lehet, hogy ennek most nem fogsz örülni, de hoztunk egy nagyon fontos döntést.-kezdte. Felnéztem, és mivel fogalmam sem volt, hogy miről lehet szó, kíváncsian vártam a folytatást.-Ne haragudj a bátyádra, kérlek. Nagyon jól tette, amit tett.-hatalmasat nyeltem. Ugye nem? Ugye nem arról van szó, amire gondolok? Ugye falaztál nekem, Jin? -Tekintve, hogy ez a Yungmin gyerek sokadjára bántott, ezt nem hagyhatjuk tovább. Nem is értem, miért akarsz még járni az edzésekre, de mindegy. A lényeg, hogy nem mehetsz többet.-jelentette ki határozottan. A pumpa bennem az egekig szökött. Ezt teljesen komolyan gondolták? Azt mondták, hogy nem láthatom többet Yoongit? Miért tette ezt a testvérem? Miért nem hagy felnőni? Hát azt akarja, hogy mindig egy ilyen gyenge szerencsétlen maradjak? Legszívesebben helyben felrobbantam volna.
-Ezt nem tehetitek.-csattantam fel.-Nem szabhatjátok meg! Én kosarazni akarok! Ti is tudjátok, mióta vágyok egy seoul-i csapatba!
-Amíg mi fizetjük, mi szabjuk meg.-válaszolta apa higgadtan.-Van, hogy helyetted nekünk kell megfelelően döntenünk. Majd keresünk másik csapatot. Sajnálom, Jungkook.-mondta. Tehetetlen voltam. Aznap másodjára hallom a "sajnálom, Jungkook"-ot. Hát sajnáljatok csak.
-ELEGEM VAN, HOGY MINDIG ÉN SZÍVOK!-ütöttem a falba könnyes szemekkel. És annak a rohadt orvosnak is pont akkor kellett belépnie.
-Ne haragudjanak, ha megzavartam valamit. Csak szerettem volna elmondani, hogy a vizsgálatok alapján Jeon Jungkook még a mai nap folyamán hazamehet.-tájékoztatott minket. Végre egy jó hír.
-Ó, ez fantasztikus.-mosolyodott el anya.
-Nemsokára hozzuk a zárójelentést. Megvárják?-kérdezte a doki a szüleimtől.
-Nem.-válaszoltam helyettük.-Én veszem majd át.
Meglepetten néztek rám, de a fehér köpenyes csak bólintott. Kiment a teremből, én pedig a családom felé fordultam.
-Boldogulok egyedül. Ma este Taehyungnál alszom. Kösz a fantasztikus döntéseteket.-nevettem fel keserűen.-Most pedig jó lenne, ha elmennétek.-próbáltam udvariasan fogalmazni. Kicsit még tiltakoztak, viszont végül győztem. A bátyám egy mukkot sem szólt -biztos szégyellte magát-, de már nem is akartam. Rájöttem, hogy ezért viselkedett furcsán tegnap is. Mert már akkor tervezgette, hogy elmondja anyáéknak a történteket. Dühös voltam rá, úgy, mint még soha. Nem sokkal a távozásuk után megrezzent a telefonom. Kivettem a zsebemből. Elsápadtam. Ismerős nevett pillantottam meg a képernyőn, aki addig még sosem írt nekem.
Min Yoongi: Kösz, hogy elmondtad Jinkinek. Megkértelek, hogy felejtsük el, szóval örülnék, ha nem teregetnéd ki a világnak ami csak ránk tartotzik.
EZT írta. Nagyszerű. Yoongi is haragszik rám. Még valami?
Összeszedtem a cuccaimat, majd végigfekve az ágyon vártam, hogy meghozzák a papírjaimat. Megint sírtam. Már ez is idegesített, hiszen rájöttem, hogy olyan vagyok, mint egy pisis kislány. Arra gondoltam, hogy tulajdonképpen azt kéne tennem, amit a férfiak tesznek ilyenkor. Ahogy ezt elhatároztam, rádobtam Taere egy SMS-t.
Én: Várom a zárót, egy óra múlva nálatok vagyok. Gáz van. Hívd át Jimint, szerezz sok piát, és nézd meg, milyen bulik vannak ma este. Légyszi..

Sziasztok!
Csak egy kis figyelemfelhívás:
Készüljetek fel, hogy szomorú részek következnek.
Köszönök szépen mindent az olvasóimnak♡
További szép napot nektek!:)