Bullyball

58.

Borzasztóan meglepődött. Szólásra nyitotta a száját.
-Kim úr! Megint Jungkook kezdte. Nyomult, és...-mentegetőzött. Sajnos rosszkor.
-Ne próbálkozz.-vágott közbe az edző.-Egy. Itt voltam, mióta kimondtad, hogy szétvered őket. Kettő. Yoongi és Jungkook együtt vannak, hogy nyomult volna? Ne nézzetek így rám, láttalak titeket tegnap éjszaka az udvaron sétálni. Egyébként meg elég látni, ahogy egymásra néztek.-pillantott a két összezavarodott haveromra. Yungmin feje vörös lett. Ingerültnek tűnt. Majdnem felnevettem a kinézetén. Főleg, mikor felettesünk folytatta.-Majd a rendőrök megmondják, hogy tanuld meg, hogy hogy bánunk emberekkel ember módjára.
Eltátotta a száját. Szemében félelem gyűlt, egyszerre tűnt el a kemény gyerek, és jött helyette elő a kisfiú. Esküszöm, egyre furcsábbnak tűnt. Kezdett a helyzet nem vicces lenni. Ránézett a fájdalomtól szenvedő áldozatára, rám, Yoongira, Kim úrra, majd magára. Tekintete bepárásodott. Az első gondolatom az volt, hogy most mi a franc van? Bőgni fog? De mégis miért? Hirtelen tört rá a lelkiismeret furdalás? Igen. Megremegett a szája, a következő pillanatban pedig olyat tett, amit 3 év alatt egyszer sem láttam. Hangos zokogás tört ki belőle.
-NEM AKAROMMHH! Sh-sajnálom. É-é-énh...nagyon sajnálom.-mondta ki szaggatott levegővel. Mindenki elcsodálkozott a szobában.-Soha többhé egy ujjal semh érek Jungkookhozhhh, csh-csakh ne vigyenek börtönbhhe! Elmondomh, miért csináltam mindenth.-könyörgött.
Az edző elgondolkodott. Hosszú eszmefuttatásokat végezhetett a fejében. A helyében hirtelen én sem tudtam volna, mit tegyek, annyira összezavart a csapattársunk viselkedése.
-Yungmin. Ha most visszamondom a bejelentést, 2 hónapig nem jöhetsz edzésre, és ha mégegyszer bárkit bántasz, repülsz a csapatból.-jelentette ki határozottan. Teljesen elégedett voltam a döntésével, és ahogy barátaimra néztem, szerintem egyetértettek. Szegény Kook keze egyre dagadt és lilult, a könnyek pedig még mindig folytak le az arcán, de csendben tűrte a rossz érzést. A hülye bántalmazója erre mégjobban kezdett sírni.
-Khöszönömhh!
Kim úr gyorsan telefonált egyet. Addig mi néma csendben az egyenletes szipogást hallgattuk. Mindegyikünk agya tele volt gondolattal. Mikor visszajött, Yungmin belekezdett a mondandójába.
-Tizhen-ttizenháromh voltam, m-mikor bekerültem Gwangju csapatába. Volthh egy 16 éves gonosz fiúh. Egy kis nyomi gyerek voltam, kerek gombafejjel, félénk és csendes volt a természetem. Kinézett magának. Nem volt, aki megvédjen. A szüleim mindig csak annyit mondtak, hogy ideje megvédenem magam. Tűrtem a bántást, amíg végül el nem törte a térdem, és börtönbe nem vitték. Életem legrosszabb időszaka volt. Elhatároztam, hogy ha rajtam múlik, megakadályozom, hogy mindenki élete tökéletes legyen az enyémen kívül. Eldöntöttem, hogy teszek róla, hogy valaki ugyanannyit szenvedjen, mint amennyit én szenvedtem, és érezze a fájdalmamat. Rosszhhh dönthés volt, b-borzasztóh. Jungkook, miután felszakítottam a szemöldököd, miután agyrázkódást okoztam, miután elájultál és minden egyes ilyen alkalom után, ahogy most ishh, egy eldugott helyen sírtam, ahol senki nem láthatott. Utáltam ezt csinálnihh, de csak egy cél hajtott: hogy amikor engem bántottak, senkit nem érdekelt, hogy mit érzek. Azt hittemh, érzelemmentesen meg fogom tudni csinálnihh, amit az a barom tett. Mostmár én is akkora barom vagyokhh, mint ő. Itt ülsz, 100 százalékig törött kézzel, és ezt ÉNHH okoztam. Sajnálom. Tudommhh, hogy nem lesz egyszerű megbocsájtanod, vagy nem is fogsz sohahh, de örülök, hogyh ezt elmondthamm. Legalább mostmár meggyőződhettek róla mindannyiannh, hogy nem elmebeteg vagy pszichopata vagyok. Csak egy utánozhatatlan idiótahh. Ennyi volt. Eddig bírtam játszani a nemtörődöm, gúnyos bunkót. Nem is értem, hogy mehettem el eddig. Bo-bocsánathh.-magyarázott. A legvégén arcát a kezébe temette, a földre csúszott, majd hagyta, hogy a 2 és fél hónapos bűntudata egyszerre törjön ki belőle, és rázkódó vállal zokogott fájdalmasan. Látszott, hogy minden egyes szava őszinte, és hogy tényleg megbánta a dolgokat. A szívem gyenge része megszólalt, és képes voltam megsajnálni. Az volt sajnálatra méltó, amiket vele csináltak. Eltörni a térdét egy érző embernek, direkt? Hát hol maradt abból az állatból az érzés? A többiekre pillantottam. Az edző összefont karral agyalt, Yoongi a földet bámulta, Jungkook viszont Yungmint nézte. Szinte láttam, ahogy dolgoznak az agytekervényei arról, hogy mit kéne reagálnia. Hát...mindig is becsültem őt, amiért sosem ütött vissza, nem adta fel, stb. De amit ezután tett, azzal elnyerte a mély tiszteletemet előtte, úgy is, hogy 2 évvel fiatalabb nálam. Felállt, megpróbálta megmozdítani a csuklóját. Óriásit szisszent, nem sikerült neki. Leguggolt Yungmin elé, majd a működőképes kezét felé nyújtotta. Az említett kitágult, vörös szemekkel emelte rá a tekintetét, de óvatosan megszorította azt.
-Soha nem leszünk barátok, az biztos. De elfogadom. Remélem, ezzel mindennek vége. Sajnálom, amit veled tettek.-mondta Kook. Csapattársunk sokáig nézett a szemébe, majd a vállára borult, és ott folytak tovább a könnyei. Igazán drámai pillanat volt. Azonban megint nem várt dolog történt. Kookieból váratlanul robbant fel a heves sírás. Mindenki felkapta a fejét, nem értettük, hogy mi a baj, de miután kicsit rendezte a légzését, megtudhattuk az okot. Szembe fordult velünk, és mosolyogva jelentette ki:
-Rendbe jött az életem. Én...azt hiszem, boldog vagyok.