Bullyball

23.

Csak néztem ki a fejemből, és a sokktól meg sem tudtam mozdulni. Ketten pattantak ki a másik autóból, majd még jópár kocsi megállt mellettünk. Kinyitották az ajtókat.
-Jól vagy?-kérdezte tőlem egy férfi, mire csak bólintani tudtam.-Gyere, szállj ki szépen. Minden tiszta szilánk.
-Ezek ittak.-szólalt meg valaki.-Hívom a mentőt és a rendőrséget!
Jimint kiszedték az anyósülésről. A lábából ömlött a vér, ezért egy kabáttal szorították le a sebet. Ő még magánál volt, de látszott, hogy nem sokáig. Tae viszont már eszméletét vesztve feküdt az út szélén, ahova fektették, véres fejjel és testtel. Mi a franc van? Meghalt? Kitört belőlem a zokogás, mire az egyik nő mellém pattant.
-Ne aggódj, mindjárt beszállítják a kórházba.-simogatta meg a hátam.-Van pulzusa.
Nem igazán tudtam felfogni a szavait a kicsit sem józan eszemmel. Szirénázva érkeztek meg a mentő-és rendőrautók. Hordágyra pakolták mindkét barátomat, majd azok közül egy embert, akikkel ütköztünk, aztán villámgyorsan becsukták az ajtókat és szó szerint elszáguldottak velük. Könnyes szemekkel néztem utánuk. Csak éljétek túl! Eközben a rendőrök körbevették a segítőkész embereket, majd kérdezgetni kezdték őket. Nemsoká hozzám is odajöttek.
-Fiatalember, talán maga tud itt a legtöbbet. Meséljen, hogy történt a karambol!-szólított fel egy egyenruhás. Könnyeim megállás nélkül folytak. Nem akartam magyarázkodni, csak minél hamarabb eltűnni onnan.
-ÉN CSAK BOLDOG AKARTAM LENNI!-sírtam ordítva, aztán minden erőmet összeszedve rohanni kezdtem a sötét utcákon. Hallottam, ahogy többen is utánam indulnak, de nem érdekelt. Soha többé nem akartam látni Seoult. Busanban tökéletes életem volt, most pedig a 2 legjobb barátom életveszélyes sérülésekkel tartott a kórház felé, a szerelmemnek barátnője volt, a bátyám pedig elintézte hogy ne járhassak edzésre sem. Lett volna értelme maradnom? Futottam, hosszú métereken keresztül, aztán váratlanul összerogytam. Zihálva kapkodtam levegőért, majd rám tört a hányinger, és fulladozva adtam ki magamból a rengeteg alkoholt. Ez legalább egy óráig tartott, addig öklendeztem a fűben, amíg valószínűleg az utolsó korty is el nem távozott a szervezetemből. Pedig jobban örültem volna, ha inkább rögtön alkoholmérgezést kapok. Kezdtem felismerni a környéket. A közeli parkban voltam, és valószínűleg abbahagyták a követésemet. Nehézkesen feltápászkodtam. A fejem annyira fájt, hogy teljesen homályosan láttam, ezért lassú léptekkel indultam hazafelé. Többször kellett megállnom. Amikor a kapuhoz értem, halkan kezdtem szenvedni azzal, hogy beletaláljak a kulcslyukba. Kis idő múlva sikerült. Ahogy hallottam, már mindenki aludt szerencsére. Hang nélkül felosontam a szobámba. Elég részeg voltam ahhoz, hogy végre is hajtsam, amit kiterveltem út közben. Hatalmasat sóhajtva nyitottam ki a szekrényem ajtaját, ahol a bőröndöm lapult. Oda sem nézve hajigáltam bele a ruháimat, majd elővettem az egész nyáron ledolgozott diákmunkából maradt 50 ezremet. Magamra kaptam egy pulcsit, aztán észrevétlenül lopakodtam vissza a konyhába. Megálltam egy percre. Elképzeltem, ahogy a barátaim már lehet halottan fekszenek odabent, csakis miattam. Miattam ittak, miattam indultunk a buliba. Gyűlöltem magam abban a pillanatban, és azt is, hogy nem én sérültem meg, hanem ők. Én akartam helyettük érezni a fájdalmat. Nem volt jobb ötletem erre. Kivettem a konyhapultból egy kést, és már rázkódó vállal húztam számtalan csíkot a csuklómon. El akartam tűnni onnan. Minden összeomlott körülöttem. A bőröndömet magam után vonszolva, sietős léptekkel hagytam el a házat, majd az állomás felé vettem az irányt, hogy elérhessem az utolsó Busanba tartó vonatot.