Bullyball

56.

Már egy órája biztos villanyt oltottunk, de én még mindig csak forgolódtam az ágyban. Nem jött álom a szememre. Izgultam a Yungmines tervek miatt, és folyton Yoongi járt a fejemben, annak ellenére, hogy pár méterre feküdt tőlem. Kívántam, mert a zuhanyzóban semmi olyat nem csináltunk, hiszen eléggé illetlenség lett volna Jinkivel szemben. A falak nem voltak rendesen hangszigetelve, meg mégiscsak ránk várt a szobánkban. Nagyon váratlanul egy suttogó hang jutott a fülembe.
-Te sem tudsz aludni?
Felültem, hogy megnézzem, ki szólt, bár anélkül is tudtam, hiszen Jinki már rég egyenletesen szuszogott. A szerelmem pislogott rám a túlsó végről. Megráztam a fejem.
-Én sem. Még nem kaptam belőled eleget mára.-állt fel óvatosan. Elmosolyodtam. Hát, akkor egyszerre jár az agyunk. Vagy a testünk. Vagy a szívünk. Vagy mindhárom.-De, tekintettel a harmadik személyünkre, most nem szexelhetünk. Viszont én igazából nem is erre gondoltam kivételesen. Valami mást kéne csinálnunk szerintem.-folytatta.
-Mit?-kérdeztem halkan, kíváncsian.
-Sétálnunk az udvaron, mondjuk. Beszélgethetnénk egymással. Úgy teljesen őszintén.-nézett a szemembe. Hirtelen óriási boldogság fogott el. Nagyon, nagyon régóta vártam arra a pillanatra, amikor többet megtudhatok róla, amikor jobban megismerhetem. És úgy tűnt, most végre eljött ez a pillanat.
-Benne vagyok.-vigyorodtam el. Mindketten egy pulcsi után kezdtünk kutakodni, mert mégis hűvösek az éjszakák, majd kézenfogva hagytuk magára az alvó Jinkit.

Kiérve mélyen beszívtam a friss levegőt. Imádok este az utcán lenni, ráadásul akkor életem egyik legfontosabb személyével lehettem ott.
-Menni akarsz, vagy ülni?-pillantott felém.
-Inkább járkáljunk, ha lehet.-válaszoltam.
-Oké.
Pár percig csak csendben hallgattuk az este hangjait, majd végül ő szólalt meg először.
-Mesélj valamit. Vagy meséljek én?-kérdezte.
-Hát, nem vagyok túl érdekes személyiség.-nevettem fel.
-Dehogynem. Csodálatos vagy.-simított végig a tenyeremen hüvelykujjával.-De megtudhatsz bármit, ha szeretnél. Kész vagyok megnyílni előtted, Jungkook.-fúrta a tekintetét a szemembe, egy megremegő sóhaj kíséretében. Éreztem, hogy mekkora teherrel járt ezt kimondania. Viszont őrülten jól esett az a mérhetetlen bizalom a hangjában, amivel felém fordult. Nem akartam egyből a testvére ügyével kezdeni. Biztos nehéz téma neki. Így más jutott eszembe.
-Neked a kosárral életre szóló terveid vannak? Azzal szeretnél foglalkozni?
-Nem.-kaptam a feleletet.-Nagyon szeretem, de nem hiszem, hogy meg lehet belőle élni. A Zeneművészetire készülök, rap tagozatra. Minden álmom, hogy egyszer egyénileg, vagy bandában debütáljak.-leesett az állam. Úristen! Oda szeretne járni, ahova én?! És azok a céljai...mint nekem? De...akkor miért nincs már ott? Nem jutott be? Hát, nem ez volt a válasz. Gondolataimban olvasva folytatta. -19 vagyok, már ebben az évben kezdenem kellett volna, de a családom nem tudta megengedni magának az egyetem díját. Ezért dolgozom, egyik nap éjszaka, másik nap este 6-ig. Ebből a pénzből fizetem az edzéseket is. Néha a lakásfenntartásiba is beszállok, ha nem tudják a szüleim kifizetni.-magyarázott lehajtott fejjel. Ennyi kellett ahhoz, hogy belelássak a családi helyzetébe. A szívem a torkomban dobogott. Nagyon próbálta  elrejteni, de észrevettem, hogy fél a reakciómtól. Megszorítottam a kezét, és cirógatni kezdtem, hogy érezze, nincs semmi baj, de egy szó sem jött ki a számon. Éreztem, hogy ez közel sem a vége a történetének.-És te?-kérdezte hirtelen.
-Én...én is a Zeneművészetire készülök. Az...ének szakra.-nyögtem ki.-Énektanárhoz járok hétvégente, már jópár éve. Azt hiszem, az álmaim pont ugyanazok, mint a tieid.-bámultam a földet. Szégyelltem magam, mert tudtam, hogy nekem sokkal könnyebb a helyzetem. A szüleim mindent fizetnek nekem, és még zsebpénzt is kapok. Nem azt mondom, hogy el vagyok kényeztetve, vagy hogy kőgazdagok vagyunk, de az én és az ő élete között mérföldek voltak.
-Ott a helyed. A hangod egy angyaléhoz hasonlít leginkább.-kaptam dicséretet. Ez nagyon jól esett. Megálltam, hogy mélyen megcsókolhassam, majd tovább sétáltunk. -Tudod, hogy Jinkiéknél felvettem a telefonomra, ahogy énekelsz? Azóta minden egyes este meghallgatom.
Ez nagyon meglepett. Ennyire tetszett neki?
-Komolyan?-nyíltak tágra a szemeim.-Hát...köszönöm, Yoongi. Ha valamikor szeretnél élőben hallani, csak szólj.-mosolyodtam el.
-Csábító ajánlat.-követett.-Egyébként... Mindig ilyen jó volt a kapcsolatod Jinnel?-érdeklődött.
-Igen.-válaszoltam.-Nagyon szorosan kötődünk egymáshoz. A zeneérzékemet tőle örököltem, együtt szoktunk énekelni otthon. Mindent meg lehet vele beszélni, és ott van nekem mindig, minden helyzetben.-fejtettem ki. Mereven kezdte bámulni a földet, miközben ajkai legörbültek. Jaj, de hülye vagyok! Igaz, hogy ő kérdezte, de ha így elkezdek áradozni a testvéri szeretetről, gondolhatnám, hogy fájni fog neki.
-Ne haragudj.-torpantam meg.
-Nem...semmi baj. Ő...11 éves volt.-kezdett bele mély levegőt véve. Itt volt a pillanat. Hagytam, hogy mesélhessen, hogy túl legyen rajta. Folytatta.-Imádtuk egymást. Sulin kívül folyamatosan együtt voltunk, az összes dolgunkat elmeséltük egymásnak. Nagyon okos és gyönyörű gyerek volt. A nyomorult életemben ő volt a legszebb. Ő volt... a legjobb barátom. 8 éves korában már... úgy tudtam vele beszélgetni, mint egy... felnőttel.-egyre nehezebben beszélt. Istenem! Ha pont őt sírni látom, biztos, hogy nálam is eltörik a mécses...-Leülhetünk?-suttogta.
-Persze.-bólintottam. Helyet foglaltunk az egyik hintaágyon. Még mindig szorongattam a mancsát. Azt hiszem, abban a pillanatban nagy szüksége volt rám. -Szóval...egy nap...hazafelé jött...de nagyon sokáig nem érkezett. Anyáék dolgoztak, úgyhogy úgy döntöttem, elé megyek, hogy...megnézzem, minden rendben van-e. Hát, nem...nem volt.-gördült le egy árva könnycsepp az arcán, mire iszonyatos méretű gombóc keletkezett a torkomban.-Az egyik kereszteződésnél rengeteg rendőr állt. Megkérdeztem, mi történt. Mondták, hogy baleset volt. Egyszerre volt a kocsiknak és a gyalogosoknak zöld, a fiú sietett, hogy elérje a lámpát, ami az utolsó 2 másodpercnél járt. A semmiből bukkant fel futva, de a sofőr túl későn vette észre, és elütötte. Megkérdeztem a gyerek kinézetét. Pont az öcsémre jellemző dolgokat mondták. Ezután ...rohantam a kórházba.Ésshhh....ésshh..tönkrement az életemh. Otth, ahogy kih-kijelentettékh, hogy-hogy ah-ah-ahz erős belső vérzésh megölte őt. Meghaltthh. És soha többhé n-nhh-nem láthatom.-zokogott a nyakamba, mert időközben magamhoz húztam. Megrázott a történet. A fájdalom a hangjában, a nedves arca, az egész sztori...már a felénél elvesztettem. Rázkódó vállal szorítottam erősen, halkan szipogtunk felváltva, körülbelül este 11-kor az udvaron. A második fura élményünk együtt. Oké, nem a második. Jó időbe telt, mire mindketten megnyugodtunk valamennyire. Soká tudott csak újra elkezdeni beszélni.
-Ezután lettem depressziós. Követni akartam őt, hogy újra találkozzunk, és egy sokkal boldogabb életet élhessünk, csak ketten. Jinki volt az egyetlen, aki mellettem maradt a fake barátaimmal ellentétben, minden nap telefonált nekem vagy átjött. Mikor egyszer hívott, nem vettem fel. Ez volt a szerencsém. A mobilom a szobámban maradt, én pedig a konyhában készülődtem, hogy bevegyek egész pontosan 20 darab altatót. Olyan 6-nál tarthattam, mikor Jinki berontott a házba. Felpofozott, hogy normális vagyok-e, felhívta az apját, és elmentünk a kórházba. Kimosták a gyomrom, utána pedig hozzájuk költöztettek egy jó időre. 0-24-es felügyeletet kaptam, amíg össze nem szedtem magam, és abba nem hagytam az öngyilkossági kísérleteket. A vágdosás még megvan, de azt hiszem, kezdek jobban lenni. Főleg, mióta itt vagy nekem.-beszélt folyamatosan szipogva. A végére már ott tartottunk, hogy én zokogtam, és ő vigasztalt engem. Annyira szomorú volt az egész, hogy így jött ki rajtam az a milliónyi érzés. Ezután csak ültünk ott, nekem pedig ezernyi gondolat kavargott a fejemben. Úgy éreztem, amint képes leszek megszólalni, néhányat el kell neki mondanom.
-Köszönöm, Yoongi.-suttogtam remegő hangon.-Köszönöm szépen a bizalmadat. Nagyon szeretlek. Itt leszek neked, amikor csak szükséged van rám. Hihetetlenül erős ember vagy, remélem tudod.-mondtam halkan. Pár másodperc múlva ajkaimra tapadt. Mikor elvált tőlem, egy olyat mondott, aminek azóta is külön helye van a szívemben, és soha nem cserélheti le semmi.
-Én is nagyon szeretlek. Te...te vagy az új értelme annak, hogy élek.