Bullyball

25.

[Jungkook POV]

Elértem. Este fél 11-kor futott be az utolsó vonat az állomásra, én pedig gondolkodás nélkül felültem rá. Jegyet váltottam a vezetőnél, majd elfoglaltam a helyemet a megadott vágányban. Iszonyatosan szédültem, a fejemet pedig minden oldalról marta a fájdalom, így elhatároztam, hogy aludni fogok. Bedugtam a zenét a fülembe, és ahogy az ablaknak döntöttem a fejem, rögtön elnyomott az álom.

                        ****                 

-Busan, 10 km!-hallottam meg a hangosbemondót, ami fel is keltett. Borzalmasat álmodtam. Meghalt benne Jimin és Tae is, én pedig nagyon kezdtem félni, hogy igaz lesz. Tudtam, hogy szörnyű barát vagyok. A helyem a kórházban lett volna, ott kellett volna ülnöm, amíg kiderül a végeredmény. De egyszerűen nem bírtam volna elviselni, ha közlik velem, hogy a 2 legjobb barátom nem élte túl azt a balesetet, ami nagy részben miattam történt. Így hát hajnali fél négykor, még mindig sokkos állapotban és idegesen baktattam Busan jól ismert utcáin a bőröndömet magam után húzva. Egy nagyon sokszor meglátogatott házhoz tartottam. Egy olyan emberhez, aki tudtam, hogy bármikor befogad, még másnaposan, koszosan, büdösen, idegroncsként is. A volt barátomhoz. Útjaink 1 év után váltak el, 3 hónappal a Seoul-ba költözésünk előtt. Kiszerettünk egymásból, de pont ezért tudtunk megmaradni igaz batátokként. Mindig mindenben támogatott és segített, így tudtam, hogy most is fog. Biztos voltam benne, hogy alszik, ezért beletelt egy kis idő, mire összeszedtem magam, hogy felkeltsem a csengővel. Nagy levegővétellel megnyomtam a kis gombot. Egyszer, kétszer, háromszor, majd ki tudja hányszor. Végül a lámpák felkapcsolódtak, és egy kómás fej pillantott ki az ablakon. Óvatosan intettem neki. Láttam Hoseok arcán a meglepettséget, mégis rekordgyorsasággal tűnt el onnan, majd ért le az ajtóhoz. Hevesen kezdett verni a szívem, hisz rég láttam.
-JUNGKOOK!-rohant felém kitárt karokkal. Erősen megszorítottam. Nem tudom, hogy a megnyugvástól vagy az újra érzett jellegzetes Hobi-illattól, de újra elkezdtek folyni a könnyeim. Nem érdekelt. Ha a férfias bánatűzés nem jött be, akkor így fogom kiadni a feszülséget.-Hogy kerülsz ide hajnalok hajnalán? Miért vagy egyedül? Miért kék-zöld a fejed, az orrod, van egy hatalmas heg a szemöldöködnél? Miért van pia szagod, miért van nálad bőrönd, és...Jézusom, miért véres a pulcsid ujja, és miért sírsz?-halmozott el teljesen jogos kérdésekkel. Lepillantottam az említett ruhadarabra. A csuklómra száradt piros folyadék oda is áthatott. Visszatakartam.
-Bemehetek?-szipogtam kedvetlenül.
-Jaj, persze, de hülye vagyok.-csapott a homlokára, majd elindult a házba, én pedig követtem. Fáradtan lehuppantam a nappali nagyon jól ismert kanapéjára.
-Hozok neked vizet, aztán remélem, elmesélsz mindent.-mondta. Bólintottam. Szétnézve jó volt újra itt lenni. Amíg vissza nem tért, lepörgött az agyamban, hogy otthon mi történik majd az elkövetkezendő napokban. Elképzeltem, ahogy a bátyám keresni kezd anyáékkal együtt, ahogy a rendőrség utánam kutat, ahogy Jinkit kieengedik a kórházból, ahogy Tae-ék eszméletlenül fekszenek a fehér falak között, ahogy Yungmin felszabadul, amint megtudja, hogy soha többé nem kell látnia,  és ahogy Yoongi egy lánnyal csókolózik vagy szexel. Máris nagyon hiányzott. Nem tudtam, hogy fogom kivetelezni az elfelejtő hadműveletét, de minél hamarabb el kellett kezdenem. Látni akartam Jint és a haverjaimat is, viszont nem abban a pillanatban. Nem voltam kész visszamenni az összedőlt kis világomba. Egy nyugodt helyen akartam élni újra, ahol feleennyi baj sem történik.
-Hahó, Kook!-lengette a kezét előttem Hobi. Megráztam a fejem, majd egy nagyot sóhajtottam, hogy rá tudjak koncentrálni.-Igyál.
Belekortyoltam a pohárba.
-Készülj fel, mert hosszú lesz.-tájékoztattam, mire bólintott. Egy szuszra megpróbáltam elmondani neki az eseményeket, az első edzésemtől addig, hogy elrohantam a rendőrök elől. Nem szólt közbe, csak türelmesen végighallgatott. Láttam, hogy sok időbe telik neki feldolgozni a hallottakat, amit egyáltalán nem csodáltam, végül azonban sikerült néhány rövid, de számomra rengeteget jelentő mondattal válaszolnia.
-Sajnálom. Nagyon sajnálom, Jungkook. Csak egy valamit tudj: hogy itt addig maradsz, ameddig szeretnél. Nem zavarlak haza, nem doblak fel a rendőrségen, nem szólok bele, hogy mit hogyan csinálsz. Persze azért remélem, hogy majd felhívod Jint, de nem erőltetem. A segítségedre leszek, hogy elfelejts minden rosszat, ami veled történt. Oké?-nézett a szemembe szomorúan. A szívemről hatalmas kő esett le, majd melegség öntötte el, és hangos zokogásban törtem ki a megkönnyebbüléstől meg a fájdalomtól egyszerre. Hoseok nyakába borultam, aztán körülbelül 6-ig ott ültünk úgy. A szemeim lassan csukódtak le, nem volt erőm felállni sem, a barátom pedig lassan lefektetett a puha kanapéra, majd kihúzta azt. Mellém kuprodott, majd megszorította a kezemet, és mindketten mély álomba merültünk.

Sziasztok!
Úgy döntöttem, hogy ma dupla feltöltés lesz, ezért délután is hozni fogok egy részt:)
Szép napot mindenkinek!♡