Bullyball

40.

-Mondd csak, Homókám...-kerültem szembe azzal az idiótával-...hiányzott már az érzés, mikor azt sem tudod a fájdalomtól, hogy hol vagy, hm?-kérdezte, de nem mozdult. Eközben az 'Édes Négyes' tagja gyorsan kiviharzott a társaságunkból. Jobban is tette. Mondanom kellett valamit.
-Nem, baromira nem hiányzott. Volt elég bajom nélküled is.-vetettem oda, majd újra megpróbáltam hazaindulni. Ezentúl a falnak szorítva akadályozott meg.
-Jaj, de sajnálom. De hát te keverted magad bajba. Ha szépen kerestél volna egy másik csapatot, soha többet nem kellett volna látnod.-vonta meg a vállát ártatlanul.
-Mi bajod van velem?-néztem a szemébe kérdően. Ijesztő volt.
-Olyan sokszor elmondtam már, Jungkookie. Egy szerencsétlen b*zi vagy. A magadfajtáknak a magadfajták közt van a helye. Ennyire egyszerű.-közölte röhögve. Már kezdtem azt hinni, hogy ez egy "szimpla baráti beszélgetés" lesz, amikor hirtelen erősen hasba rúgott és felpofozott. A földre rogytam. Aztán egy ennél sokkal váratlanabb dologra lettem figyelmes. Ajtócsapódás hallatszott, majd belépett rajta...Yoongi?! Mi folyik itt, de komolyan?
-Na, te is itt vagy?-nézett rá Yungmin.
-Mint látod.-indult felé a szerelmem, majd bevert egyet a bal szeme alá. Szerintem még a számat is eltátottam. Miért kell neki felvennie a hős lovag szerepét, miközben folyton játszik a szívemmel? Mindeközben viszont baromi jól is esett a gesztusa. Ezek a kettős érzések megőrítettek. Felpattantam a földről. Yungmin két haverja is így tett. Jeongsi lefogott engem, a másik meg Yoongi karjait fogta össze a háta mögött. De ezzel nem tudta megállítani őt. Kitépte magát onnan, majd Yungmin gyomorszájon vágta. A szerelmem térden rúgta, mire az előbb említett összerogyott, és a padlón folytatták a verekedést. Nem tudom, Yoongi honnan tanulta a mozdulatait, de hősiesen küzdött az egykori karatés ellen. Miután annak barátai rájöttek, hogy nem tudnak közbeszólni a jelenetnek, már mind a ketten engem szorítottak, hisz többször próbáltam feléjük indulni, hogy a kékhajú fiúnak segítsek. Csak akkor hagyták abba, mikor mindkettejük  pólóját rendesen eláztatta a vér.
-Milyen harcias vagy.-köpött egyet Yungmin.-A kis csendes, nemtörődöm srác beindult. Csak nem elrabolta a szívedet a kis nyomorék? Te lettél Homó 2?-röhögött.-Jól van, Yoongi, még nem végeztünk.-tartott egy zsebkendőt a fejéhez.-Ha azt akartad elérni, hogy féljek tőled, nem sikerült.-jelentette ki.-Elengedhetitek.-nézett felénk.-Te pedig felnőhetnél már.-pillantott rám. Igyekeztem ignorálni a megjegyzését, pedig tudtam, hogy tényleg nem ártana. Feszült voltam, borzasztóan. A tekintetem az izzadt, piros színben pompázó szerelmemre tévedt. Maga elé bámult, miközben a táskájából elővett törölközőt szorította az állához, majd az átázott csuklószorítójához. Most tuti felszakadt az összes vágása. Belül a szívemet melengette ez a jelenet, persze, annyira összezavarodtam. Igaza volt Yungminnak. Az eddig magába forduló, szótlan tagja a csapatnak hirtelen összeverekedik azzal, aki engem bánt? Ennek igazán semmi logikája nincs. A bunkó csapattársam a két csicskájával együtt összekapta a cuccát, majd köszönés nélkül elhagyták az öltözőt. Ketten maradtunk. Sokáig nem szólaltunk meg, végül viszont ő kezdte először.
-Mikor akarod elkezdeni megtalulni, hogy meg kell védened magad?-kérdezte. Mivan? Most én vagyok a hibás, mert...nem, amúgy teljesen jogos. Én vagyok a hibás, hiszen már rég le kellett volna állítanom Yungmint, még az elején. De arra akkor sem én kértem meg, hogy jöjjön be és üssék szét egymást. Azt sem tudom, hogy került oda, mikor mindenki azt hitte, hogy már rég elment. Nyilván örülök, hogy megúsztam, és annak is, hogy pontő segített nekem, viszont...ahh. Egyszerre hihetetlen ingerültséget éreztem, mert mindenhogy én tűntem szerencsétlennek vagy hálatlannak.
-Hamarosan. Köszi amúgy. Mégis, megtudhatom, hogy miért védtél meg?-vontam fel a szemöldököm kíváncsian.
-Miért érdekel?-válaszolt kérdéssel a kérdésre. Ez komoly? Esetleg, mivel sosem túlságosan izgatta a dolog, és mivel eddig egész életében nem volt ilyenre példa. Mellesleg...nem tudtam visszafogni magam. Muszáj volt kimondanom, amit bennem volt.
-Talán, mert eddig nem különösebben érdekeltek az érzéseim.-vetettem oda idegesen. Erre elfordult, én pedig a sírógörcsöt, ami rám készült törni, már a torkomban éreztem. Felkaptam a hátizsákomat, majd egy sziával távoztam. Lehet, hogy nem voltam a legkedvesebb, de már  otthon akartam lenni a bátyámmal.
-Na, csáó! Milyen volt az edzés?-fordult felém Jin a kocsiba érve mosolyogva, ami azonban egyből az arcára fagyott, mikor meglátott.
-Csak...csak induljunk, kérlek.-szipogtam halkan, majd az ablaknak támasztva a fejem kezdtek el folyni a könnyeim.