Bullyball

26.

[Jin POV]
-Nagyon köszönjük, hogy eljött ide. Foglaljon helyet.-ültettek le a rendőrök. Semmi kedvem nem volt az egészhez, de muszáj volt mindent elmondanom nekik, amit csak tudtam, hogy a testvéremet megtalálják. Iszonyatosan idegesített, hogy hova lett, miért volt véres az a rohadt kés, és hogy miért ment el. A kocsiban eközben Jihyun felébredt, amikor idértünk, akkor pedig sírva bement az eszméletlen öccséhez. Nem is tudom, hogy az ő helyében lettem volna inkább, aki láthatja Taehyungot, de csak úgy, hogy élet-halál között lebeg, vagy a sajátomban, ahol elvileg nem lett nagyobb baja az öcsémnek, viszont fogalmam sem volt, merre jár és mit csinál. Legszívesebben egyikben sem.
-Mondja, milyen előzményei lehettek a fiúk iszogatásának?
-Nos, hát a tesómnak, öhhmm...szerelmi bánata volt, úgyhogy gondolom, ezt akarta elfelejteni egy kis időre a barátaival.
-Ó, értem. Nem tudja, miért indulhattak el részegen kocsikázni?
-Nem.-válaszoltam.-Sejtésem szerint...buliba készülhettek talán, de arról már fogalmam sincs, hogy hogy történhetett a baleset.
-Rendben. Amikor...Jungkook...így hívják, igaz?-ráncolta össze a szemöldökét az egyik egyenruhás.
-Igen.-biccentettem.
-Szóval, mielőtt Jungkook futva távozott a helyről, azt kiáltotta, hogy csak boldog akart lenni...-folytatta. Görcsbe rándult a gyomrom. Lepörgött előttem, hogy mit élhetett át ez alatt a kis idő alatt. Szerelmes lett, megverték, felszakadt a szemöldöke, megint megverték, a szerelme megcsókolta, elájult, agyrázkódást kapott, kórházba került, Yoongi megkérte, hogy felejtsék el a történteket, aztán kiderült, hogy barátnője van, megtudta, hogy nem mehet többé edzésre, majd végül, mikor már egy kicsit jól érezhette volna magát, szemtanúja lett annak, ahogy a két legjobb barátjába belegázol egy autó. Kirázott a hideg, és utat engedtem a könnyeimnek. Semmi titkolnivaló nem volt abban, hogy mennyire fájt nekem Kook fájdalma.
-Esetleg van ötlete, hogy hova mehetett?-tette fel az újabb kérdést. Elgondolkodtam. Nem mehetett a haverjaihoz, ugyebár haza sem, Yoongihoz is kétlem. Bőrönddel viszont tuti nem az utcára költözött, valahova mennie kellett. Jinki?
-Nos, Lee Jinki lábtöréssel került kórházba. Nem pontosan tudom, hogy mikor engedték vagy engedik ki, de valamikor a napokban. Ha már otthon van, akkor nála esetleg tartózkodhat.
-Értem. Kiderítjük, aztán ha van valami eredmény, tájékoztatjuk, rendben?-mosolyodott el a rendőr biztatóan.-Ha esetleg nem találnánk meg ott, akkor addig gondolkodjon további lehetséges helyeken.
-Rendben.-bólintottam szipogva.-Köszönöm.
-Mi is. Ne aggódj, pár napon belül előkerül Jungkook.-paskolta meg a hátam. Ezzel hagytak elmenni, én pedig távoztam a kis helyiségből. Az utam abba a kórterembe vezetett, ahol Jihyun volt éppen. Félve benyitottam, a legrosszabb lávtányra számítva. Tae egyedül kapott szobát. Nyakig betakarva, gézlapokkal lekötözött fejjel, lélegeztetőgépre és inzúfióra kötve feküdt az ágyban. Borzalmasan nézett ki, ilyet eddig csak a filmekben láttam. A bátyja az élettelen kezét szorongatva beszélt hozzá.
-Szeretlek, V. Tudom, hogy te leszel a győztes. Tiéd lesz a győzelem. A V. A Victory. Itt maradsz velünk és éled tovább az életedet!-motyogta. Egy idegeig csak bámultam őket, amíg Jihyun észre nem vett.
-Végeztél?
-Igen.-feleltem.-Hazavigyelek?
-Nagyon megköszönném.-állt fel a kis székről, egy utolsó puszit nyomva Taehyungra.
-Még megnézem, hogy van Jimin, a másik barátjuk. Velem tartasz?-érdeklődtem.
-Szerintem megvárlak majd az ajtóban.-indult ki velem. Megértettem, hogy elég volt neki ennyi mára. Megkérdeztük a portán, hogy hol találjatjuk a beteget. Át kellett mennünk egy másik épületbe, majd kisebb bolyongás után rátaláltunk a teremre, amiben ő feküdt. Öreg nénikkel és bácsikkal. Jókor jöttem, mert épp fent volt. Találkoztam már sokszor vele, aludtak nálunk, főztem nekik vacsorát, beszélgettem is velük, így biztos voltam benne, hogy fel fog ismerni.
-Jin?-kérdezte meglepetten, erősen próbálkozva a felüléssel, mikor meglátott.
-Szia, Jimin.-mosolyogtam rá szomorúan.-Hogy vagy?
-Őszintén? Elviselhetetlenül fáj.-biggyesztette le a száját.-Hogy kerülsz ide? És hol van Jungkook?-ráncolta össze a szemöldökét.
-Még ha tudnám.-sóhajtottam fel, majd elmeséltem neki mindent. Figyelmesen hallgatta, miközben egyre szomorúbbá vált.
-A francba.-káromkodott ingerülten.-Mi van, ha valami baja esett? Apropó, Taehyungról tudsz valamit?-kérdezte óvatosan.
-Reméljük a legjobbakat. Nem kelt még fel, de az orvosok szerint javul az állapota.
-Istenem.-hajtotta vissza a fejét a párnára. Láttam rajta, hogy egyre sűrűbben pislog a plafon felé, azonban minden erejét összeszedve igyekezett erősnek maradni.-Ha tudom ezt előre, legalább csak én józan maradok.-csuklott el a hangja. Megsimogattam az arcát.
-Ne hibáztasd magad.-suttogtam.
-Mi van, ha Tae börtönbe kerül?-kérdezte remegő hangon.
-Nem tudom. De hidd el. Ha mindenki összefog, ki tudjuk majd hozni onnan. És minden rendbe fog jönni.-biztattam, bár ezzel leginkább magamat akartam megnyugtatni. Fogalmam sem volt, hogy valaha lesz-e bármi olyan, mint a Seoul-ba költözésünk előtt. Vissza akartam fordítani az időt.
-Remélem.-motyogta.
-Ideje mennem, mert odakint várnak rám.-mondtam arra gondolva, hogy Jihyunnak nem lehet valami kellemes az ajtó előtt álldogálni.
-Rendben, Hyung.-bólintott, nekem pedig nagyon jól esett a megszólítása. Mintha Kookot hallottam volna.-Köszönöm szépen, hogy benéztél. Megtennéd, hogy ha Taetaeről vagy Kookról tudsz valamit, szólsz nekem?-pillantott rám félénken.
-Persze.-húztam félmosolyra a számat. Egy ártatlan kisgyereknek volt még, a barátaival együtt, akik nem érdemelték meg ezt a helyzetet.
-Köszönöm.-hálálkodott újra, én pedig elköszöntem. Ahogy kiléptem az ajtón, elindultam, hogy hazavigyem Taehyung bátyját, aztán pedig  kiszellőztetni a fejem a friss levegőn. Rá kellett jönnöm, hogy hol van Jungkook. Azelőtti nap még láttam őt, de a tudat, hogy ki tudja meddig nem jön majd haza, máris hiányérzetet keltett bennem. Látni akartam, és tudni, hogy biztonságban van.