Bullyball

49.

Lehet egy napon minden tökéletes? Létezik, hogy Jeon Jungkooknak ez sikerül? Azt hiszem, hosszú idő után megtörtént. Kezdjük azzal, hogy milyen király estém volt előtte. Annyira rég éreztem magam olyan jól, mint akkor Yoongival Jinkiéknél. Az összes létező problémámat ki tudtam zárni, és csak szórakozni. Ivás nélkül, baleset, botrány nelkül. Nagyon élveztem a társaságukat, láttam Yoongit felszabadulni. Máris egy kicsit többet kaphattam belőle, hiszen rájöttem, mennyire jófej és vicces, ráadásul sokat nevetett. Csodálatos látvány volt, a szívembe zártam azokat a pillanatokat. Másnap reggel őt keresve keltem fel. Róla álmodtam, de sehol nem volt. Reggel 9-et ütött az óra.
-Ébren vagy, Kookshi?-annyira megijedtem a hang hallatára, hogy felugrottam. Az ágyra pillantottam. Jinki ült ott a szokottnál is kócosabb hajjal, és a telefonját nyomkodta.
-Igen.-bólintottam.-Yoongi?
-Hétre ment dolgozni.
-Ó, értem.-biggyesztettem le a számat. Nem tudtam leleplezni a csalódottságot, ami kiült az arcomra, hiszen abban a reményben nyitottam ki a szemeimet, hogy megint találkozunk.
-Majd edzésen találkoztok.-mosolygott rám a csapatkapitány.-Még mindig szereted, ugye?-kérdezte lágyan.
-Az a baj, hogy egyre jobban.-sóhajtottam.
-És annak nem örülsz, hogy legalább barátok vagytok?
-Azok vagyunk?-vontam össze a szemöldököm.
-Persze. Soha, senki előtt nem szabadult fel ennyire a depressziójának a kezdete óta, csak néha előttem. Azt hiszem, bekerültél a szívébe. Ahova nagyon nehéz.-kacsintott rám. Hirtelen melegség öntött el. Belegondolva...egyetlen emberrel sem beszél a csapatban, ehhez képest...engem megvédett, felelsz vagy merszeztünk, énekeltem előtte, filmet néztünk és együtt töltöttünk egy ottalvós estét a barátunknál. Büszke mosolyra húzódott a szám. Szembesültem azzal, hogy sikerült megtennem az első  lépést.
-Igazad van. De, nagyon is örülök ennek.
Még kicsit beszélgettünk más témákról, például, hogy mindketten mennyire várjuk a háromnapos tornát, meg hogy visszajöhessen közénk. Fél 11 fele indulnom kellett, mert mentek a kórházba a járógipszért. Odafelé hazafuvaroztak. Megköszöntem mindent, majd becsengettem hozzánk. Jin szaladt az ajtóhoz.
-Szia, Jungkookie!-ölelt meg.-Gyere, pont rád vártunk.-terelgetett sietősen a ház felé. Kissé meglepődtem, nem tudtam, miről lehet szó. Odabent egy rendőrrel, Taehyung bátyjával, anyáékkal, Jiminnel és Jimin szüleivel találtam szembe magam. Jimin egyébként tolószéket kapott, de persze nem örökre, hanem csak egy hónapra.
-Mi történt?-néztem körbe izgatottan.
-Ez az úr meghozta Tae óvadékának az összegét.-mutatott apa az egyenruhásra.
-És menyi?-érdeklődtem.
-98.000. Igazából 78 ezrünk van, ezért lett volna szükségünk rád. Tartod azt a döntést, hogy beleadod a 20 ezer forintnyi maradék zsebpénzedet? Senki nem várja el, és...
-Úristen, ez meg milyen kérdés?!-vágtam közbe.-A legjobb barátomról van szó! Azonnal hozom.-fordítottam hátat, majd a szobámba rohantam. Nemsoká visszatértem a pénzzel a kezemben.
-Köszönjük, Jungkook. Tudod, most még jobban bírlak, mint eddig.-veregetett vállon Jihyun, mire felnevettem.
-Ez az én haverom!-gurult hozzám Chim mosolyogva. Nem akartam, hogy engem ünnepeljenek, hiszen mindenki legalább annyit hozzátett a dologhoz, mint én.
-És akkor mikor jöhet haza Tae?-néztem a rendőrre.
-1 órán belül már láthatják is. Ide hozzák?-kérdezte. Mindenki egyetértett, így igent mondtuk, mire az egyenruhás az összeggel együtt elhagyta az otthonunkat. Én Jiminnel beszélgettem, mindketten nagyon izgultunk már, pedig csak 2 napja volt bent a barátunk. Jó volt hallani, hogy Chimnek javul az állapota. Örökkévalóságnak tűnt az a 60 perc.  Sűrűn pillantottunk az órára, de csak nem érkezett senki. Késtek. Másfél óra telt el, mikor nyílt az ajtó. Felpattantam a kanapéról, majd mindannyian így tettek. A következő pillanatban egy kialvatlan, karikás szemű, síró, de mégis mosolygós Taehyung lépett be.
-Istenem! Hát mind itt vagytok!-zokogott fel hangosan. Először a bátyjának adtuk meg a lehetőséget, hogy karjai közé vegye. Sokáig szorongatták egymást. Ezután én jöttem. A megkönnyebbüléstől kezdtem el szipogni, ahogy a rázkódó testet öleltem.
-Rossz volt?-suttogtam.-Bocsáss meg.
-Borzasztóhh. Azthh hittemh, megőrülökh. Eggyh p-p-percet she aludtamh. De nem a tehh hibád. Sz-szeretlek, Kookhh.-válaszolta.
-Én is téged, Tae.
K...köszönöm mindenkinekhh, a-aki segítetth kijutni!-mondta úgy, hogy mindenki hallja. Eközben a tesóm kajája elkészült, így leültünk enni. A legjobb barátom étvágya mutatta, hogy nem lehetett túl jó a koszt a fogdában. Délutánig maradtak Jihyunnal, de végül hazamentek, mert alíg bírt fent lenni Taetae.
-Akkor beszélünk, hogy mit csináljunk hétvégén.-köszöntünk el tőle Jiminnel. Túl sok lehetőségünk nem volt Chim miatt, így valószínűnek tartottuk, hogy hozzájuk megyünk. Miután elmentek, az említett és a családja is távoztak lassan, úgyhogy csak mi maradtunk. A bátyám és én felmentünk a szobámba, mert mindent el akartam mesélni neki a Jinkis-Yoongis ottalvásról. Miután kitárgyaltuk magunkat, eszembe jutott mégegy elintéznivaló. Összedobtam egy Messenger csoportot Hobival, Jisunggal, Woojinnel és Channel, majd videóhívást imdítottam, hogy megkérdezzem őket, ki tudnak e majd jönni a következő heti meccsekre. Kitörő örömmel fogadták, hogy Busanba megyek, és megígérték, hogy ott lesznek. 2 órán keresztül dumáltam még velük, aztán pedig jókedvűen tettem le a telefont. Ilyen hangulatban indultam a hét utolsó edzésére is, ahol újra láthattam a szerelmemet, és keményen megmozgathattam magam. Értitek már, miért mondom, hogy szép nap volt? Problémák nélkül, szomorúság nélkül. Legalább 2 hónapja vártam már erre. Itt kezdett el szépen, lassan, óvatosan helyre jönni az életem.