Bullyball

48.

[Yoongi POV]

Egy húzós nap után sétáltam a sportcentrum felé a munkából. Rengeteg dolog volt, meg sem álltunk egész nap, nagyon elfáradtam. És még ezután rohantam edzésre. Minden hétfőm, keddem, szerdám és péntekem is ilyen. Vagy munkából rohanok edzésre, vagy edzésről munkába. De muszáj, a jövőm érdekében. Egyébként csak annyit tudtunk meg, hogy jövő pénteken fél hatkor indulunk, vasárnap pedig éjfél fele érkezünk haza. Jinkivel és Kookkal már megbeszéltük, hogy hárman leszünk egy szobában. Egyébként annyira idegesítő volt. Egész idő alatt őt néztem, de ezzel nem voltam egyedül. Milliószor összeakadt a tekintetünk. Olyankor mindig megdobbant a szívem, és szomorú lettem, mikor csalódott tekintettel nézte a cuccomhoz társuló szál virágot. Hazaúton felkészültem, hogy mit mondok majd a barátnőmnek. Kezemben volt az egész nap magammal hurcolt, de még mindig jó állapotban lévő rózsa, táskámban pedig a csoki.
-Szurkolj, Yaomin.-néztem az ég felé. Láttam is, ahogy az egyik csillag képében lemosolyog rám. Ez biztató erőt adott.

                            ***

Vacsoráztam, amikor csengettek. Gyorsan arrébb raktam a tányéromat, majd felpattantam az asztaltól, és mentem ajtót nyitni.
-Szia, kicsim.-nyomtam puszit a szájára.
-Szia.-közölte kifejezéstelenül. Nem kezdődött túl jól. Komolyan, úgy tűnt, mintha semmilyen érzelmei nem lennének irántam.
-Kérsz valamit enni?-kérdeztem.
-Nem, köszi. Csak beszéljünk.-jelentette ki. Jobbnak láttam, ha inkább én is felhagyok a kajámmal. A szobám felé vettük az irányt, és le is ültünk az ágyamra. Felé fordultam.
-Szóval. Konkrétan mi is volt a probléma?-érdeklődtem.
-Az, hogy csak úgy ott hagytál, és nem mondtad meg, miért.-nézett rám.-Pedig jó lenne egy magyarázat.
-Őszintét akarsz hallani?-sóhajtottam fel. -Lehet, hogy nem lesz kellemes.
-Igen.-bólintott bizonytalanul. Fészkelődni kezdett. Látszott, hogy valami nem oké. De azért belevágtam.
-Rendben. Nos...a fiú, aki után futottam...ő volt, akit mondtam, hogy eltűnt. Vele...megtörtént egy olyan dolog, aminek nem kellett volna. Én...megcsókoltam. Pedig téged szeretlek.-láttam, ahogy eltátja a száját. Viszont nem szólt semmit, ezért folytattam.-Akartam, hogy tudd az igazat, ezerszer elnézést kérek. Soha többé nem fog előfordulni.-nyújtottam felé az ajándékaimat. Pár percig csak bámult rájuk, majd remegő kézzel átvette őket.-Aznap azért verekedtem, mert a csapattársunk megint bántani akarta. Ennyi történt.
Néma csendben ültünk. Nagyon sok időbe telt, mire valamit ki tudott nyögni. Nem tudtam sokat leolvasni az arcáról, csak az látszott, hogy mindjárt sír. Majd' megszakadt a szívem, hogy ezt én okoztam.
-K...köszönöm, hogy elmondtad...-csuklott el a hangja.-Viszont így feladom. Nekem is van mit a tudtodra adnom.-kezdtek a könnyek folyni az arcán. Kikerekedtek a szemeim. Miről lehet szó? -Gondolom te is rájöttél, hogy nem az a fajta vagyok, aki ennyiért megsértődik vagy követelőzik. Nos, tényleg nem. Nem akartam elmondani, de...az egészet csak azért csináltam, hogy legyen ok a veszekedésre. Azt akartam, hogy szakítsunk, de nem mertem csak így eléd állni. Mert...mert mi...Amerikába költözünk pár héten belül. Te is tudod, még nem keresek pénzt, így muszáj vagyok a szüleimmel menni. Aznap tudtam meg, mikor a házatok előtt vártalak. Ne haragudj!-tört ki zokogásban. Mi van? Elmegy? Többé... nem lakik itt? Most szétmegyünk? Nem bírtam megállni, hogy az én könnyeim utat törhessenek maguknak. Közelebb csúsztam átölelni. Hát ezért viselkedett a megszokottól eltérően.
-Shh, semmi baj.-simogattam a hátát, pedig én is baromira szomorú voltam. Hyemin volt az első komoly kapcsolatom. Nem készültem fel, hogy elveszítsem. Vagy...vagy mégis?
-Akkor ez itt a vége?-kérdeztem suttogva.
-A...azt hiszem, igen. Egy távkapcsolatot el lehet valahogy viselni, de nem más országból.-sírt megállás nélkül.-Te pedig...hallgass az érzelmeidre. Jó?
-Miről beszélsz?-vontam fel a szemöldököm szipogva.
-Nemsokára te is rájössz. Csak úgy nem csókolunk és védünk meg embereket.-fúrta párás tekintetét az enyémbe komolyan. Időm sem volt elgondolkodni a mondandóján, mert felállt.
-Lehet, hogy most megyek. Ha maradnék, valószínűleg kínos csendben ülnénk egymás mellett egész este. Egyikünknek sem lenne kellemes. Viszont Yoongi!-ránéztem.-Furcsán és váratlanul történt ez mind, tudom. De kérlek, beszéljünk még! És szeretnék még egyszer, egy napot csak úgy eltölteni veled mielőtt elmegyünk, ha...ha már mindketten megnyugodtunk egy kicsit lelkileg. Fontos része voltál és vagy az életemnek, soha nem felejtelek el. Köszönök mindent. Számíts rám, mint barát! Nem...nem haragszom rád a srác miatt. Sok sikert nektek!-húzott magához.-Ne küzdj az érzéseid ellen.-szorított meg. A tudat, hogy épp szakítottunk a számomra egyik legfontosabb személlyel, nem hagyta, hogy egyből feldolgozzam az általa hallottakat. Lekísértem a bejárathoz, majd néhány perces búcsú után elengedtem a kezét. Mindenre gondoltam, csak arra nem, hogy azzal a nappal vége a kapcsolatomnak, és főleg arra, hogy ez nem miattam lesz. Rázkódó vállal baktattam a szobám felé. Az ágy alá nyúltam a barátomért, azonban újabb váratlan dolog történt. A kis kés megállt a kezemben, mert az agyam elkezdte a működését. Hyemin mondatai játszódtak le újra meg újra a fejemben. Fogadjam el az érzéseimet? Sok sikert nekünk? Nem csókolunk vagy védünk meg csak úgy  valakit? Hirtelen egy arc képe villant fel előttem. Fekete haj, barna szemek, édes nyuszifogak, puha ajkak. Hirtelen értelmet nyert minden, amit mondott. Lehet, hogy a sors akarta így? Kezdett valószínű lenni. Elszakították tőlem a barátnőmet, hogy rájöjjek, hogy...rohadtul beleszerettem  Jungkookba?