Bullyball

64.

-Szia!-suttogtam Yungminnak, aki az ágyban feküdt, műtét után, és csövek lógtak ki a karjából. Rám pillantott. Abban a tekintetben volt minden. Összezavarodottság, félelem, szomorúság, hála. Nem szólalt meg. Csak nézett, folyamatosan, majd hangos zokogásban tört ki. Közelebb mentem hozzá, de nem tudtam, mit kéne csinálnom, hiszen nem voltunk nagy barátok. Irtó hevesen sírt, mire meg is jelent egy orvos nemsokára.
-Mi a baj? Mi történt?-trappolt be a fehér köpenyes.
-Uram, én csak köszöntem neki.-mondtam őszintén.
-Yungmin, minden rendben? Szeretnéd, hogy a fiatalember távozzon?-kérdezte az említettől, aki először bólogatott, majd megrázta a fejét, de beszélni még mindig nem tudott a folyamatos szipogástól.
-Tehát jól vagy és ő bent maradhat?-mutatott rám a doki, értelmezve a jeleket. A sérült ismét bólogatott, mire az előbbi elhagyta a kórtermet. Felé fordultam.
-Énhh...énhh...nem...-n-nemhh ezt -é-érdemlemhh!-próbálkozott elmondani az érzéseit.-A-agyrázkódás-sighh vertelekh, t-te pedig m-megmenteszh a h-haláltól a s-shh-sajáth véreddel!-magyarázott rázkódó vállal.-M-miérth vagy ilyen j-jó hozzám?
El sem tudtam képzelni, mikor lett a nagyképű bunkóból ilyen érzékeny, önbecsülésproblémás fiú, de még mindig szimpatikusabb volt ez az énje.
-Mindenkinek van esélye az életre, Yungmin. Egy második is.
Erre még sűrűbben kezdtek folyni a könnyei. Hagytam picit megnyugodni, közben kimentem Jinhez, aki türelmesen várt. Mire visszatértem a kórterembe, rendezte annyira a légzését, hogy fel tudtam tenni az engem már belülről égető kérdést.
-Miért akartál öngyilkos lenni? Megtudhatom?
Gondolkozni látszott. Nem lepődtem volna meg, ha azt mondja, hogy ehhez semmi közöm, mert így volt, de végül minden mindegy alapon mesélni kezdett.
-Anyámék álma, hogy egy nap híres kosaras legyek. Miattuk kezdtem bele a sportba. Tényleg szeretem, nem akarom abbahagyni, sosem fordult meg a fejemben, de nagyon szigorúan veszik, hogy ott legyek edzéseken, az összes meccsemet megnézik. Kaptam otthon pár pofont, mikor Yoongi eltörte az orrom -amit amúgy jól tett-, és nem akartam menni, mert nagyon fájt. Nos, tegnap rájöttek, hogy nem járok, sarokba szorítottak, muszáj volt igazat mondanom nekik, hogy miért zártak ki 2 hónapra. Összepakolták a cuccom. Közölték, hogy akkor jöjjek haza, ha észhez tértem, addig pedig lakjak azoknál, akik támogatják a hülyeségeimet, mert ők biztos jobban tudják, mi a jó nekem. Azt hittem viccelnek, de szó sem volt ilyesmiről. A rokonaink mind külföldön élnek. Nagyszüleim meghaltak, a barátaimat pedig meg sem akartam kérdezni, hisz mindegyikük szülőkkel lakik, akik eltartják őket, és igen nagy költség lenne eltartaniuk engem is pluszban, amíg haza nem engednek. Ezért úgy döntöttem, hogy megyek oda, ahol befogadnak. Kicsempésztem egy kést, majd sikeresen felvágtam az ereimet. Tényleg hálás vagyok, Jungkookhh, ő-őszinténh hihetetlen v-v-vagy!-kezdett újra zokogni. Annyira megrázott a története, hogy majdnem én is utat engedtem a bőgésnek, de visszafogtam magam.-D-deh ha kiengednek, i-ismét az utcára k-kerülök!
Törtem a fejem. Mit lehetne mondani? Mit lehetne tanácsolni? Fogalmam sem volt. Igyekeztem összeszedni a legértelmesebb gondolataimat.
-Legalább megpróbálhatnád! Vannak a haverjaid öten, szerintem osztálytársaid közül is akad pár! Nem kéne folyamatosan laknod náluk, megbeszélhetnéd velük, hogy mindegyiküknél csak egy kis ideig maradnál. Biztos vagyok benne, hogy segíteni fognak. Eközben újra beszélhetnél a szüleiddel. Tudom, hogy haragszol rájuk és látni sem akarod őket, hülyén viselkedtek, de elmondhatnád, hogy a helyes útra tértél már. Egy bocsánatkérés is elég, ahogy velem is tetted, olyan őszintén. Ha rám is hatott, rájuk is fog. Viszont ha mégsem jön össze semmi, szólj nekem, írjál, és kitalálunk valamit, de mégegyszer meg ne találjalak félholtan az utcán! Akárki vagy és akármit tettél velem, 18 évesen még rohadtul itt van előtted az egész életed.-még magamon is meglepődtem, hogy milyen összeszedett, értelmes mondatokat tudtam összehozni. Nem akartam annyira megríkatni, mint amennyire sikerült, de legalább megértette, hogy nincs egyedül.
-J-Jeon J-Jungkookhh, n-nem t-tudokkh mit m-m-mondanih. H-ha tudom, h-hogy ki vagy valójában, n-nemhh szétverlek, h-hanem összeba-barátkozok v-veled. Máskor e-előbb gondolkodokh. K-kh-köszönömh.-láttam, hogy nem mer hozzám érni, kicsit kínos volt ez az áldozatból lelki szemetes dolog, azonban kicsit se bántam. A vállára raktam a kezem.
-Szedd össze magad! Ha az én életem egy lángokkal elégetett roncsból újraépült, akkor a tieddel sem lesz ez másképp. Yoongi és Jinki üzenik, hogy valamelyik nap bejönnek hozzád. Mennem kell, vár a bátyám kint, a barátaim pedig otthon. Messenger, oké? Bármi van.
-J-jó.-nyögte ki.-Ü-üdvözlöm őketh. N-nemh akarok idegesítő le-lenni, csak t-tuddh, hogy még sosem t-találkoztam hozzád h-hasonló emberrel. Szh-szh-sziah.-törölte meg a szemeit fél karjával.
-Jobbulást. Szia.-hagytam el a termet. Ez volt a Yungmin látogatásom.