Bullyball

8.

-Na mi van, Homókám?-röhögött fel Yungmin az öltözőbe lépve.-Itt hagyott a testőröd? Hát, ezt megszívtad.
Nagyon féltem. Se Jinki nem volt ott, se Yoongi. És még Jin sem, hiszen csak háromnegyed óra múlva jönne értem.
-Yungmin, a francba is!-szólalt meg az egyik csapattársam.-Szoruljon már beléd annyi érzés, hogy legalább addig befogod, amíg a csapatkapitányunk kórházban van!
A bunkó felé fordult.
-Te is kérsz?-kérdezte, majd megindult az irányába. Kihasználtam ezt a pillanatnyi figyelemelterelést, és berohantam a mosdóba. Egyre jobban remegtem. A francba! Hiába volt az a tervem, hogy ki sem mozdulok onnan amíg értem nem jönnek, nem valósulhatott meg, mert az ajtóról hiányzott a kis zár. A legtöbb, amit tehettem, az volt, hogy írtam a bátyámnak egy üzenetet, miszerint SOS van Yungminnal és siessen. Legszívesebben rögtön hazaszöktem volna, de az egész cuccom az öltözőben volt. Hallottam, ahogy a négyes banda inkább lelép, így csak ez az idióta meg a haverjai maradtak ott. Fantasztikus. Miért nem segítettek nekem?
-Na, azonnal gyere ki, kisöreg.-hallottam meg a hátborzongató hangot kintről. Mit csinálhattam volna? Azt is el tudtam képzelni, hogy betöri a köztünk lévő vékony fát. Lenyomtam a kilincset, és résnyire kikukkantottam. Ekkor Yungmin kivágta az ajtót, majd a kezét a nyakamra tette.
-Hagyjál már!-fulldokoltam, és egy pillanatra elképzeltem, hogy megfojt, aztán vége az életemnek. Azt gondoltam, talán jobb lenne.
-Mondtam már. Amit nem lát Jinki, az nem fáj neki, csak neked. Nincs. itt. keresnivalód. Húzz. el. innen.-tagolta a mondatot, és mindegyik szónál egyszer a falba verte a fejem. Egyáltalán nem láttam tisztán, csak homályos kép rajzolódott ki előttem.-Hogy voltak képesek a szüleid egy ekkora szerencsétlent létrehozni?-rúgott hasba, térden és combon.-Nyomorék.-folytatta, majd teljes erőből gyomorszájon vágott, amitől összegörnyedve öklendezni kezdtem. A földre lökött. Úgy éreztem, mindjárt meghalok. Ekkor viszont kivágodott az ajtó.
-Takarodj az öcsémtől, te elmebeteg állat!-ordította Jin, és a keze hatalmasat csattant Yungmin arcán. Nem néztem fel, mert menthetetlenül hányingerem volt, de hallottam.
-Húzzatok innen mind a hatan, amíg ki nem hívom a rendőrséget!-sziszegte a bátyám idegesen.
-Még nem végeztünk, Homó.-morogta Yungmin, majd pillanatok alatt elhúztak. Nagyon rosszul voltam.
-Gyere, Kookshi.-húzott fel a padlóról a megmentőm, majd a csaphoz vezetett, hogy lemossa az arcom. A kagyló felé görnyedtem, és abban a másodpercben minden kijött belőlem. A testvéremnek végig kellett néznie a szenvedésemet, amiért kicsit sem irigyeltem. Ezután szó nélkül hazavitt. Nem is tudom, mi lett volna, ha anyáék otthon vannak.

*1 órával később*
Említettem, hogy papírvékonyak a falak otthon. Mindig hallok mindent, amit a bátyám csinál, mivel szomszédosak a szobáink. Este viszont egyáltalán nem annak voltam fültanúja, amire számítottam.
-Itt vagyunk, Jiwoo!-kiáltotta el magát Jin. A barátnője épp nálunk volt, mikor hívtam. Ezután az említett lesétált hozzánk, de ahogy meglátta a sápadt arcomat, eltátotta a száját.
-Mi történt?
-10 perc múlva megyek, és elmesélem, jó?-nézett rá a tesóm gondterhelten.
-Oké. Addig felmegyek.-mondta, ezzel magunkra hagyva minket.
-Igyál.-nyújtott felém egy pohár vizet.-Éhes vagy?
-Nem.-nyögtem ki halkan.
-Akkor most megyünk az ágyba.-jelentette ki, amit kicsit sem bántam, mert hihetetlenül szédültem még mindig. Pillanatok alatt megágyazott, magas párnahegyet rakott a fejem alá, aztán elhelyezkedtem. Rám kapcsolta a villanyt, és alig hallhatóan megszólalt:
-Jóéjt, Kook. Ha gáz van, odaát leszünk.-csukta be az ajtót.
Ezután még gondolkodni sem tudtam, csak fáradtan lehunytam a szemeimet. Jin visszament a barátnőjéhez, és kisebb szöszmötölés után az ő lámpájuk is kattant, majd beszélgetni kezdtek. Ahogy hallottam, a bátyám mindent elmesélt neki, aztán...
-Jiwoo, ez volt az egyik legrosszabb élmény, amit valaha átéltem! Esküszöm, egy vadállat az a srác, bármit kinézek belőle, meg is ölhette volna!- magyarázott hevesen.
-Az öcsém szerelmes, nem is akarok semmi jó útjába állni, de nem járhat tovább ebbe a csapatba. Hiába mondom neki, nem tudom meggyőzni. A jó testvérek mindig falaznak egymásnak...viszont komoly dologról van szó. Szólnom kéne anyáéknak?
Ne, Jin, csak azt ne...
-Semmi baj.-hallottam Jiwoo hangját.-Igen. Lehet, hogy egy időre rossz ember lennél Jungkook szemében, de a legjobbat tennéd vele.
-Én...én azt hittem...azt hittem széthreped a szívem, mikor ott hányt előtthem a fájdalomthól könnyes szemmel.-ez már a bátyám volt, és tisztán hallatszott az akadozó hangja. Úristen! Jin sír? JIN SÍR?
-Ne sírj, kicsim, megértem.-beszélt hozzá a barátnője.-Csak szólj a szüleiteknek, és nem kell többé így látnod.-biztatta. Innentől kezdve már csak a bátyám zokogását hallgattam, amitől borzasztóan éreztem magam. Talán igaza van? Nem éri meg, hogy mindketten tönkremenjünk csak azért, hogy Yoongit láthassam? Ha már úgy is ébren voltam, ránéztem a telefonomra, hogy miért pittyegett. Messengeren írtak nekem.
Lee Jinki: Szia, Yoongi vagyok. Jinkinek két helyen tört el a bokája, 3 óra és műtik.
Hirtelen megdobbant a szívem, hogy Yoongival beszélgetek, de ez nem tudta ellensúlyozni azt a fájdalmat, amit éreztem. Kívről és belülről is. A csapatkapitányunknak eltört a lába. Rendesen megvertek. A bátyám miattam sírt. Yoongi pedig hiányzott. Visszaírtam neki. Megköszöntem, hogy értesített, üzentem Jinkinek, hogy jobbulást, aztán kikapcsoltam a telefonom és álomra hajtottam a fejem.

Sziasztok!
Először is tényleg köszönöm mindazoknak, akik olvassák a történetemet, nagyon jó látni, hogy van, akinek tetszik!:)
Másodszor, holnaptól három napig Lengyelországban leszek, a nettel nem lesz baj, de időm nem tudom, hogy hogyan lesz posztolni. Igyekszem majd hozni az új részeket, ahogy csak tudom.
Puszi!♡