Bullyball

33.

[Jin POV]

Hát ez is megvolt. Egy hónapja nem került elő Jungkook. Hiába hívta anya minden nap minden percében a rendőrséget, nem bukkantak újabb nyomokra. Tae eközben hazajöhetett, egészen jó állapotban volt már, de még mindig nem mehetett iskolába. Jiminnek is feküdnie kellett egy jó darabig. A rendőrök viszont már értesítették Taehyungot, hogy készüljön a pár hét múlva megkezdődő tárgyalásokra. Egyelőre fogalmunk sem volt, mit kéne tenni, de tudtuk, hogy a családja, a bátyja, a mi családunk és a Jimin családja is készen áll besegíteni az óvadék kifizetésében, bármennyi is legyen az. Legalább előzetesben ne tartsák szegényt. Az öcsémre visszatérve, Jinki hívott, és elmesélte, hogy mi történt Yoongival, amiért depressziós lett. Iszonyatosan sajnáltam. Azt is megtudtam, hogy az öngyilkossági kísérleteiről már egyszer lemondott, de azért, mert nem tudta elviselni, hogy Jungkook miatta veszett el, újrakezdte őket. Jinkiékhez költöztették, hogy kevesebb esélye legyen, és az említett erősen küzd, hogy lebeszélje róla. Szegény, milyen lelki erőfeszítéseken mehet keresztül! Mondjuk én sem voltam jobb helyzetben. Nem tudtam egy rendes percet a barátnőmmel tölteni, hiszen mindig sírás lett a vége. Másról sem tudtam beszélni, csak hogy mennyire hiányzik Jungkook. Ez így ment folyamatosan, anyáéktól csak akkor volt nyugtom, ha dolgoztak vagy egyetemen voltam, de a jegyeim is erősen mélyrepülésbe kezdtek. Képtelen voltam koncentrálni az órákon. Többször jártam az igazgatónál, mire képes voltam neki elmondani, hogy mi történt. Utána nem zaklatott többet szerencsére. Egyik éjszaka sem aludtam többet 2-3 óránál. Borzalmasan festhettem, a kisírt, karikás szemeimmel. Az osztályomban szinte senkivel sem beszéltem Namjoonon kívül. Óriási támogatást nyújtott és nagy megkönnyebbülést, hogy legalább ő és Jiwoo itt voltak nekem.

-Akkor holnap reggel!-búcsúztam el Namtól, akivel éppen egy kávézásból érkeztem haza. Az ilyen alkalmak dobták fel a napjaimat.
-Igen.-mosolyogtam rá erőltetetten.
-Ne feledd a házidolgozatot!-tette hozzá. Uhh, még jó, hogy szólt.
-Tényleg. Köszi.-nyögtem fáradtan. Beléptem a lakásba, ahol nem volt senki, így megint magamnak kellett ebédet csinálnom. Ledobva a táskámat neki is készültem valami gyorsnak, miközben megint, sokadjára hallgattam meg azokat a felvételeket, amiket az öcsémmel vettünk fel az éneklésünkről. Hiányzott az a csodálatos, angyali hangja és a hülye feje. Az edzőt különösebben nem izgatta, hogy nem fog járni kosarazni, bár nem is vártam mást. Szóval nagyban főzőcskéztem és nosztalgiáztam, mikor hirtelen megszólalt a csengő. Hatalmasat ugrottam, mert egyáltalán nem számítottam bárkire is, viszont kötelességemnek éreztem megnézni, hogy ki érkezett. A legközelebbi konyharuhába töröltem a kezem, majd az ajtó felé vettem az irányt. Kinyitottam. Olyan sokkot kaptam, hogy azt sem tudtam, álmodok-e vagy tényleg megtörténik, amit láttam. Erősen felpofoztam magam, amit azonban éreztem, és továbbra is ott álltam a ház előtt, tátott szájjal. Fekete félszárú puma cipő, szaggatott csőfarmer, fekete póló, farmerdzseki, fekete baseball-sapka. Egy bőröndöt húzott maga után. Rám emelte a tekintetét a kapu mögül. Nem sokat láttam az arcából, de épp eleget ahhoz, hogy rögtön kitörjön belőlem a zokogás.
-Ju...Jungkookhh?-suttogtam hitetlenül. Elindultam felé beengedni, mire intett egy aprót. Rohanva dugtam a kulcsot a zárba, és kitártam az öcsém előtt a vasat.