Bullyball

31.

[Jungkook POV]

Nem volt aznapra semmi tervünk. Egyszerűen ki akartam találni valamit, hogy elűzzem azt a hiányt, amit minden irányból éreztem. Az agyam egyik fele szerint kínoztam a családomat azzal, hogy semmit sem tudnak rólam, a másik fele viszont még mindig felkészületlen volt bármilyen lépésre is. Igaz, hogy Chanék mindenben segítettek, egy csomó helyre elmentünk az utóbbi héten, viszont az őszi szünetüknek vége lett, és vissza kellett menniük a suliba. Nekem is ott lett volna a helyem, de mivel semmilyen adatot nem hoztam magammal, ez esélytelen volt, ahogy az is, hogy munkába álljak. Ezért az 50 ezremből segítettem néha kaját venni Hopenak, mert ragaszkodtam hozzá, hogy ne saját pénzből főzzön még rám is. Tehát azon a napon fogalmam sem volt, mit kezdjek magammal. Hobinak is a munkahelyén kellett lennie. Leültem, hogy rajzoljak valamit. Nem volt ötletem, csak húzni kezdtem a vonalakat. Egyszercsak azt vettem észre, hogy Yoongi arca formázódik előttem. Először a haja, majd minden vonása. Pár órába telt, mire kész lett a teljes rajz. Nem álltam meg. Látni akartam őket, ezért sorban következett a bátyám, Tae, majd Jimin. Kiragasztottam őket a matracom felé. Ott volt a helyük, ha már személyesen "nem találkozhattam" velük.

Ez legalább elvette a fél napomat. Igen. Próbáltunk Jisungékkal mindenféle szórakozóhelyre (persze józanon), gyorskajáldába, parkba, bevásárlási centerbe elmenni, hátha láthatok egy helyes fiút. Nos, ez sikerült, de nem. Egyik sem tudta úgy megdobogtatni a szívem, mint Yoongi. Egész álló nap körülötte forogtak a gondolataim, szinte minden második nap magánpartiztam, az ő nevét nyögve. (Ezt nem szégyelltem Hoseok előtt, hisz jópárszor hallotta már ezt a hangomat). Lassan kezdtem úgy érezni, hogy akármennyire erősen küzdök, nem tudom elfelejteni. Őt akartam. Jobban megismerni, hosszasan beszélgetni vele, érezni a puha ajkait és a nyelvét a számban, mélyen beszívni az illatát, hallgatni, ahogy előadja nekem az egyik számát, énekelni neki, összebújni vele, fogni a kezét, és ha eljön az idő, lefeküdni vele. Olyan tökéletesnek hangzott mindez. De nem volt több egy illúziónál.

[Jin POV]

-Szia, Seokjin! Gondoltam, értesítelek, hogy Taehyung ma délelőtt...-összeszorítottam a szeimet és beharaptam az ajkam.-...felébredt.-jelentette ki. Akkora kő esett le a szívemről, hogy azt hittem, menten összeesek.
-ÚRISTEN!-kiáltottam fel.-Bemehetek hozzá?
-Igen. A bátyjának már telefonáltam 10 perce. Ugyanabban a teremben van, itt várlak titeket.
-Rendben.-bólintottam magamnak boldogan. A lehető leggyorsabban viharzottam le az emeleti lépcsőn, hogy az intenzív osztály épületébe siessek. Rekordidő alatt találtam magam a már egyszer meglátogatott szoba előtt. Hirtelen egy ismerős hang szólított meg a hátam mögül.
-Jin?
Megfordultam. Jihyunt pillantottam meg.
-Megölelhetlek?-kérdezte remegő testtel. Megengedtem neki, mire teljes vidámságában megszorított. Az ajtóhoz lépett, és reszkető kézzel lenyomta a kilincset.
-Örülök, hogy itt vagytok. Stabil a pulzusa. Ne beszéljen sokat, jó? Magatokra hagylak benneteket.
-Rendben.-helyeseltünk. Ezzel Tae orvosa kiment, mi pedig az ágyhoz sétáltunk. Ugyanúgy nézett ki, mint mikor utoljára láttam, csak szerencsére már nyitott szemmel bámult minket. Hatalmasakat pislogott, sokáig csak nyitogatta a száját, majd végül nyögve megszólalt.
-Hy...Hyung! Te...vagy az?-kérdezte, és  fáradtan mosolyogni látszott.
-Igen, V.-ült az ágy szélére Jihyun, és az öccse keze után nyúlt, majd zokogni kezdett.-Én vagyok. Te pedig győztél! Túlélted.
-Hiányoztál. Most...mostmár nem...halok meg?-suttogta az. Testvére csak rázta a fejét.
-Ji...Jin? Hát...te? Mi...van Jungkookkal? Ő is...megsérült? És...Jimin?
-Tae, egyelőre Jungkookot nem tudjuk, hol van. Jimin rendbe jön. "Csak" egy combnyaktörés.
-Hogyhogy...eltűnt?-nézett folyamatosan. Lassan elmeséltem neki.
-Ugye...hazajön nemsokára?-érdeklődött. Megremegett az ajkam, de bólintottam.
-Bizosan. És nagyon fog örülni, hogy itt vagy velünk.
Hamar elfáradt, így innentől nem sokat beszélt hozzánk, viszont mi annál többet hozzá. Igyekeztük éreztetni vele, hogy mennyire boldogok vagyunk, amiért újra beszélhetünk vele. Még elmondta, hogy először fogalma sem volt, hogy ki ő, hol van és mi történt,  de amíg "aludt", találkozott a nagyszüleivel. Sokat beszélgettek, náluk lakott, majd visszaküldték őt hozzánk. Ez az álom tényleg azt mutatta, hogy majdnem meghalt, mert ők már elhunytak. De legalább felkelt. Ez volt az első kellemes pillanat az emlúlt időszakban. Az orvosok nagyon rendesek voltak, és lehozták Jimint tolószékben. Nagyon örültek a találkozásnak, én pedig lassan hazaindultam, hogy készüljek a másnapi egyetemre. Egyébként hívtak a rendőrök. Kook a keresztanyáméknal sem volt.