Bullyball

6.

-Kérlek, Jin, ne!-könyörögtem a bátyámnak a délutáni beszélgetés alkalmával.-Nagyobb baj lesz.
-De Kook! Szeretnéd, hogy porrá verjen? Szeretnél minden nap lila foltokkal hazajönni?-emelte fel a hangját.-Mert én nem akarlak úgy látni!
-Igaza van a bátyádnak.-folytatta Namjoon.
-És ha kiraknak a csapatból? Mindkettőtök tudja, hogy milyen, ha kinéztek valakit magatoknak! Lehet, hogy Yoongit soha többé nem látnám!-magyaráztam.
-Hát azért én magamat nem áldoznám fel ennyiért.
-Biztos vagy benne, Hyung? Nem tennél meg bármit Jiwooért?-néztem a szemébe, a barátnőjét említve.
-Dehogynem. De ő a barátnőm.
-Nekem meg a kiszemeltem. Igen, semmi esélyem nincs, viszont nem kéne feladni.
-És mi van, ha komolyabb bajod lesz, amitől nen fogsz tudni edzésre járni?-folytatta a haverja. Fogalmam sem volt. Tudtam, hogy jót akarnak nekem, de valahogy sehogy sem találtuk a megoldást.
-Nem tudom. Ahhj, NEM TUDOM!-ordítottam fel fájdalmasan, de nem hagytam, hogy a könnyeim utat törjenek maguknak. Ennyire nem lehetek gyenge!
-Jó, hagyjuk akkor. Majd szólj, ha észhez tértél.-mondta a tesóm belefáradva a vitába.-Főzök nektek valamit.
Ezzel elment a konyhába, mi pedig ketten ott maradtunk. Nam már nem szólt inkább semmit, úgyhogy elkezdtünk játszani az Overwatch-csal. Ez dobott valamennyit a hangulatomon, de képtelen voltam teljesen a játékra figyelni. Egyrészt rosszul éreztem magam, másrészt már megint Yoongi telepedett az agyamra. Látni akartam, hiányzott. Meg akartam köszönni neki a tegnapiakat. Viszont szívem szerint sosem mentem volna vissza a csapathoz. Vacsora után Namjoon hazament, mert lassan anyáéknak is jönniük kellett haza a délutáni műszakból. Felmentünk Jin szobájába, és csináltuk az egyetlent, ami segíteni szokott, mikor bármilyen indokból mindketten idegesek vagyunk. Énekeltünk, úgy 2 óra hosszán keresztül folyamatosan.

Szokásomhoz egyáltalán nem illően 9 órakor már feküdtem az ágyamban. Elfáradtam a semmit tevésben, és iszonyatosan fájt a sebem, úgyhogy elterveztem, hogy aludni fogok. Már félálombam voltam, amikor nagy meglepetésemre megszólalt a telefonom. Ki az, aki ilyenkor keres? Mégjobban elcsodálkoztam, mert Jinki neve szerepelt a kijelzőn.
-Szia.-motyogtam álmosan.
-Szia. Ne haragudj, ha fekeltettelek. Csak tudni szerettem volna valamit.
-Semmi baj. Mit?
-Találkoztam ma Yoongival edzés előtt. Mondani akartam neki  hogy mi történt veled, de ő megelőzött.-óriásit dobbant a szívem. Jaj, ne, ne...
-Miért hazudtál nekem, Jungkook? Nem haragudnék, ha bármilyen mást titkoltál volna el előlem, tekintve, hogy nem régóta ismersz. De azt hiszem, ezalatt a kis idő alatt melletted álltam. És rosszul esett, hogy pont azt nem mondod el nekem, hogy Yungmin ütött meg. Mi ennek az oka? Szálljak le rólad? Mert csak egy szavadba kerül, és hagyom, hogy magad birkózz meg azzal a hülyével.-a hangja nagyon csalódott volt. Ne, Jinki, csak te ne haragudj rám! A teher, ami hirtelen rám zúdult, elszakította nálam a cérnát, és folyni kezdtek a könnyeim. Erre nem volt értelmes magyarázat. Tudnia kellett az igazat.
-Megfenyegetett.-suttogtam elcsukló hangon.
-Jesszusom! Nem ezt akartam, ne sírj!-váltott át hirtelen ijedt hangnembe. Megpróbáltam összeszedni magam.
-Közölte, hogy megtanítja, hol a helyem, de csak akkor, ha nem látod. Azt...azt mondta, hogy ha szólok neked...tesz róla az, hogy az edző úgy tudja, hogy...hogy mindenkire rámászok a csapatban és ezért sokan el akarnak menni. És akkor kitesznek.-fejeztem be. Sokáig nem adott ki hangot.
-Értem. Hát...köszönöm, hogy elmondtad. Holnap teszünk róla, hogy abbahagyja, amit csinál. El ne hidd már neki a hülyeségeit! Csak hiszi, hogy az van, amit ő akar.-nyugtatott, mire egy aprót sóhajtottam. Ki tudja, lehet, hogy ezzel most megoldódnak a dolgok.
-Köszönöm, Jinki. Bocsánat, hogy nem szóltam.
-Semmi baj, nem is csodálom. Nagyon fáj?-érdeklődött.
-Őszintén? Igen.-válaszoltam.
-Ahhj, jobbulást. Jóéjt!
-Köszi. Neked is!-mondtam, majd leraktuk a telefont. Nem lehettem mérges Yoongira, hiszen nem tudhatta a titkot. Aznap is ő volt az utolsó gondolatom, majd hosszas forgolódás után elaludtam.