Elfeledett testvér - Harry Potter fanfic

4.15. fejezet - Imperio és hazugságok

– Hogy mit csináltál?! – Phyllis akkora hangerővel csattant fel, hogy a reggelizőasztalnál többen feléjük fordultak.

– Halkabban! – fogta a fejét Ron, és nagyot ásított.

Harry a nagyteremben várta őket azzal a hírrel, hogy még hajnalban írt egy levelet Siriusnak, amiben visszavonja a kijelentést, miszerint megfájdult a sebhelye.

– Hazudtál neki! – folytatta a szemrehányást Phyllis, immár visszafogottabban. – Nem képzelted a fájdalmat, és ezt te is tudod, én is tudom, Ron, Hermione, Fred, George, Piton és Dumbledore is tudja!

– Ha hazudtam, akkor hazudtam...! – felelte ingerülten Harry. – Sokkal nagyobb baj lenne, ha visszakerülne miattam Azkabanba.

Phyllis a hajába markolt az idegtől, úgy nézett az öccsére.

– Azzal, hogy gyenge hazugságokkal ámítod, maximum azt éred el, hogy még jobban igyekezni fog, mert elveszti benned a bizalmát, és joggal feltételezni fogja, hogy más dolgokat el is hallgatsz előle! Tetejébe szerinted az, aki egyedül megszökik Azkabanból, majd hagyni fogja, hogy visszavigyék, mi?

*

A következő néhány hétben látszott, Harryt igenis aggasztja Sirius ügye. Phyllis látta, hogy testvére minden reggel feszült várakozással néz az ablakokon beröppenő baglyokra és jóval kimerültebb a szokásosnál. Az aggodalom valószínűleg az álmait is megmérgezte. Az első tíz nap után végül Phyllis megelégelte, hogy Harry feje a padra bukik majdnem minden tanóra első öt percében.

– Gyere – húzta maga után Harryt egy szombat délelőtt, mikor zsibbadt tagokkal kicammogtak a könyvtárból, ahol a McGalagony által feladott házit írták meg.

– Hová megyünk? – kérdezte értetlenül Harry, ahogy Phyllis kivezette a parkba.

Mikor meglátta, hogy a kviddicspálya felé veszik az irányt, nyomban fellelkesült.

– Edzeni fogunk?

– Még szép – vigyorgott rá Phyllis. – Tegnap este lehoztam a seprűket, mielőtt beugrottam volna az üvegházakhoz. Tudom, sok házink van, de látom, a mozgás hiányzik. Utálom bevallani, de engem is zavar, hogy nincs kviddicsedzés.

– Nocsak – vonta fel a szemöldökét Harry, miközben beléptek a Griffendél öltözőjébe. – Csak nem megszeretted?

– Ha befagy a pokol, talán – legyintett Phyllis. – A repülés élvezete hiányzik, az a jóleső, kimerült alvás, ami követi a kőkemény edzést, az új figurák kitalálása és a veled töltött idő a levegőben.

– Ez aranyos – mosolygott Harry, mire Phyllis nevetett.

Az ikrek átöltöztek, majd seprűjükkel a kezükben kiléptek a nyirkos pályára. Mindketten élvezettel néztek végig az üres lelátón és a hat karikán.

– Az nyer... – kezdett bele Harry.

– ...aki először repül húsz kört – fejezte be Phyllis.

– Magad alatt vágod a fát! – kiáltotta Harry és lába közé kapta a Tűzvillámot.

– Meglátjuk, kire dől! – kiáltott vissza Phyllis, ahogy szempillantásnyi késéssel követte Harryt, aki ágyúgolyó módjára lőtt ki a magasba. Csak úgy porzott utána a pálya.

Aznap délben Phyllis és Harry le merték volna fogadni, hogy ők ettek a legtöbbet ebédkor és ők aludtak a legmélyebben a kastély lakói közül. Onnantól fogva minden hétvégén kimentek játszani. Ha idejük engedte, hétköznap sem sajnálták a vacsora előtti órákat. Volt, hogy versenyeztek, volt, hogy a cikeszt kergették a felhős őszi égbolt alatt, vagy épp a gurkók elől menekültek kacagva – a lényeg az együtt és hasznosan töltött idő volt, amit semmire nem cseréltek volna le.