Elfeledett testvér - Harry Potter fanfic

4.9. fejezet - Feltétel

Phyllis azt sem tudta, hova kapja a fejét.

Reykjavík belvárosa jellegzetesen skandináv – tiszta, hűvös és elegáns. A Faxaflói öböl keleti partja csak úgy ragyogott a reggeli napfényben. A színes tetejű, fehér falú házak kertjei rendezetten virultak. Phyllis meglepve látta, hogy a mágikus berendezkedés ellenére autók, de még lovaskocsik is haladnak az utakon.

– Nem azt mondtad, hogy Izlandon mindenki indigó? – kérdezte Atlát bizonytalanul.

– Vannak egyszerű varázsló és boszorkány lakosaink, és persze muglik is – mondta a nő. – Mind ide születtek vagy beházasodtak egy Indigó családba. Figyelünk a nemzetközi kapcsolatainkra, de szeretünk a háttérben maradni. Nálunk is van turizmus. A puritán muglinak persze eszébe sem jut ide tervezni egy nyaralást.

– Puritán? Csak ezer mérföldre hoppanáltunk és máris a mezei tájszavakat kell fejtegetni – morogta Alastor Mordon, akinek Phyllis időközben tudta meg a nevét.

Az idősödő férfi mágikus szeme megállás nélkül mozgott az üregében.

– Mi gondod van, Potter? – kérdezte, ahogy tekintete átsiklott Phyllis nyúzott arca felett.

– Én Piton vagyok...

– Igen, én meg tegnap tulipánt ültettem a kertemben.

– De hát annak még koránt sincs itt az ideje – döbbent meg Phyllis. – Így nem számíthat olyan pompás virágözönre, mintha...

– Ez szarkazmus volt – sóhajtott Perselus.

Phyllis morcosan nézett Mordonra. Túlzónak tartotta, és egyre inkább igazat nyert az a gyanúja is, hogy a férfi paranoiás. Feszült testtartással menetelt a csoport élén Marten Christianson és Charlie Weasley mellett, akik mióta egy légtérbe kerültek, nem bírták abbahagyni egymás kérdezgetését. Martent a varázslók sárkánykutatói eredményei érdekelték, míg Charliet lenyűgözte az Indigó kultúra sárkányidomítása. Egy szó mint száz, a két varázsló egymásra talált érdeklődési körben.

Molly és Athur Weasley kissé feszélyezve, de szintén határozottan haladtak végig a sötét, terrakotta kövekből rakott utcán, melynek végében ott állt Izland parlamentje. Az impozáns, régimódi épület falát szürke téglák alkották, fordított U alakú ablakait fehérre festették. Mrs Weasley finoman Atla és Phyllis közé lépett.

– Úgy sajnálom, hogy mindezen át kellett menned, Phyllis drágám.

Phyllis meglepve hallotta a hangjában csendülő szomorúságot.

– Nem azt mondom, hogy a fiaimnak ne lettek volna nehézségeik serdülőkor során, de amit tőled várnak el, az már erős túlkapás. Legszívesebben most azonnal elvinnélek innét.

– Hidd el, én is ugyanezt tenném – kapcsolódott be a beszélgetésbe Perselus. – De ez nem jelenti azt, hogy meg is tehetem. Százezer harcképes boszorkány és varázsló ellen és sem tudom felvenni a harcot, és Dumbledore szerint az a legjobb megoldás, ha most szóban megbeszéljük, miért is nem adunk ilyen horderejű vezetői szerepet kiskorú boszorkányoknak.

– Igazi értelmi mélypontról kell indítani ezt a beszélgetést, ha jól hallom – csóválta a fejét Bimba professzor.

– Azért remélhetőleg az ország vezetőivel már könnyebb dolgunk lesz – tette hozzá Flitwick professzor. – Potter nem való sem parlamenti képviselők közé, sem trónra. Egy tizennégy éves gyerek étkezőasztalhoz és iskolapadba üljön, ne ilyen helyekre.

Phyllis döbbenten nézett az apró bűbájtan tanárra.

– Álljon csak meg a menet – szólt. – Itt mindenki tudja, hogy Potter vagyok?