Elfeledett testvér - Harry Potter fanfic

4.7. fejezet - Izland

Perselus Piton nehezen jött ki a béketűréséből, de mióta Phyllis a Roxfortba járt, mégis egyre inkább úgy hitte, hogy egyszer az idegessége fogja sírba vinni.

Phyllis jól kezelte a táborban feltörő helyzetet. Nem kezdte gondolkodás nélkül irtani a varázslókat, hanem a minisztérium emberinek segített a muglik kiszabadításával, így szabad utat nyitva nekik a feltétel nélküli küzdelemhez. Perselus még akkor is büszkén nézte a lányát, mikor az letette a muglikat a tisztás szélén és villanásokból ítélve felejtésátkot szórt rájuk. Az első gyanakodó pillantást az egyik Phyllis után siető minisztériumi ember kapta tőle. Perselus megindult, hogy a felelősségre vonás alatt ő is ott legyen, nehogy Phyllis véletlen belekavarodjon a neki feltett kérdésekbe. Majd döbbenten torpant meg, ahogy az idegen Phyllishez közelebb érve alakot váltott. Eddig kopaszodó fejéből hófehér, göndör tincsek sarjadtak gyorsan növő növények módjára.

– Ne...

Phyllis szembefordult az idegennel, és mozdulatlanná dermedt a döbbenettől. Perselus futva indult meg feléjük, előrenyújtotta a pálcáját és célzott...

Az indigó azonban tapsolt egyet, s Phyllisel együtt semmivé vált. Mintha ott sem lettek volna. A kábító átok célját vesztve csapódott bele a muglik házába.

– NEM! – üvöltötte Perselus. – Nem, nem, nem!

Az égett szagú, szenes földre roskadt. Mögötte a harc kezdett a végére érni. A minisztériumi varázslók és boszorkányok az összes megmaradt rendbontót megkötözték, és már csak az elkeseredetten vergődő és kiabáló részegeket kellett ártalmatlanítaniuk. Perselusra egyikük sem figyelt, hiszen többen is megindultak az erdő felé, hogy az eltévedteknek segítsenek.

Ebben a pillanatban az erdőből robbanás hangja hallatszott. Perselus a hang forrása felé nézett, és tátva maradt a szája. A fák fölé lassan, egyre növekedve lebegett fel a Sötét Jegy. A szikrázó, zöld koponya szájából szinte már komótosan tekeredett elő a kígyó, amelyet tizennégy éve látott utoljára. Egyszerre több ezer férfi és nő hisztérikus sikoltozása és rémült kiáltozása verte fel az erdő csendjét.

Perselus az alkarjához kapott és felszisszent. A Jegy mintha ismét a bőrébe akart volna égni, és nem egy foglyul ejtett rendbontó is fájdalmasan felkiáltott. Perselus tudta, hogy nem maradhat itt tovább.

Izlandra nem mehetett tombolni, és egyedül nem lett volna képes megtalálni és épségben kihozni Phyllist azoktól a mániákusoktól.

Nehézkesen feltápászkodott, megperdült a tengelye körül, s a következő pillanatban már a vadkanos kapu előtt állt.

Phyllis szemszöge:

Úgy riadt fel, mintha megpofozták volna. A szemei kipattantak, s akkorát rándult, hogy a nyaka is belesajdult.

Phyllis lihegve meredt az idegen plafonra. Nem a sátorban volt, de nem is otthon. Az ő szobájában mikor megébredt, nem üres mennyezet fogadta, hanem a rengeteg lecsüngő növénye.

– Na végre – sóhajtotta Atla, és az ágy végéből mellé lépett.

Phyllis erre felordított és az ágy másik végébe ugrott, hátát nekivetve a halványsárga falnak. Lerúgta magáról a vastag, halványkék plédet, amivel betakarták és reszketve meredt az indigó nőre.

Egy apró, fapadlós szobában volt, ahol az ágyon kívül egy asztal és egy mívesen faragott szék jelentette a bútorzatot. A két fakeretű ablakon át csak úgy ömlött be a napfény. A szobában sóillat terjengett, s ahogy fülelni kezdett, Phyllis meghallotta a tenger zúgását is.