Elfeledett testvér - Harry Potter fanfic

3.11. fejezet - Véletlen szó

A hét végén lejátszották a Hollóhát-Mardekár meccset. A Mardekár csekély pontkülönbséggel bár, de győzött. Wood úgy vélte, hogy ezzel javultak a Griffendél esélyei (ha nekik is sikerül megverni a Hollóhátat, a második helyre kapaszkodnak fel), és heti ötre növelte a csapatedzések számát. Harrynek emellett ott volt a csütörtökönkénti gyakorlás Phyllisel és Lupinnal - ami hat kviddicsedzésnél is jobban kimerítette -, így csak heti egy estéje maradt arra, hogy elkészítse a házi feladatait. Mindenezek ellenére távolról sem tűnt olyan hajszoltnak, mint Phyllis és Hermione, akiken immár egyértelműen megmutatkoztak a túlterheltség jelei.

A két lány kivétel nélkül minden nap ott ült a klubhelyiség egyik sarkában, könyvkupacok, rúnaszótárak, számmisztika táblázatok, sűrűn teleírt jegyzetlapok és szorgalmas muglikat ábrázoló képek között; habár az utóbbiakra csak Hermionének volt szüksége. Sokszor órákig nem szóltak senkihez, csak néha egymáshoz, és jaj volt annak, aki zavarni merte őket.

Ha Hermione eszméletlenül túlzsúfolt órarendje érthető is volt, Phyllisnek volt pár olyan problémája, amikről senkinek sem beszélt. Ő is rengeteget tanult, a rúnaismeretbe pedig háromszorosan belefektette minden energiáját. A második probléma az volt, hogy továbbra is segédedzőként vett részt egy-egy kviddicsedzésen, amim szintén elszívta minden energiáját. Ezenkívül számára is ott voltak a csütörtök esték, amiknek hála már az éjszakái sem voltak felhőtlenek. Visszatérő rémálma lett ismét Voldemort, és a szüleik halála. S ha a rémálmok nem készítették ki eléggé, jött Draco, aki csak olaj volt a tűzre.

Phyllis még mindig haragudott rá, ám valami megváltozott a fiúban. Draco olyan mély megbánással és sajnálattal kezdett nézni rá, valahányszor meglátta, mintha valami sánta kutyakölyök lenne.

Phyllis ilyenkor mindig dühösen elfordult. Nem értette, hogy Draco miért kezdett el így viselkedni, s emiatt kifejezetten irritálta a dolog. Mi történt? Bocsánatot akar kérni?

- Hát arra várhat - mondta ki hangosan a gondolatait, mire a mellette ülő Hermione furcsállva ránézett.

- Bocsi, csak eszembe jutott amikor Ron azt mondta, ismerjük be, hogy igenis undokoskodásból árultuk be a Tűzvillámot - talált ki gyorsan valamit, és visszahajolt a bestiák tárgyalásairól szóló könyv fölé. Továbbra is magára vállalta Csikócsőr védelmi beszédének megírását, elvégre Hermione enélkül is teljesen ki volt készülve.

Hermione hümmögött egy sort, de nem válaszolt.

Mindennek tetejébe hiába gyakorolt minden idegszálát megfeszítve, az anti-dementor varázslattal sem haladt úgy, ahogy szeretett volna. Odáig ugyan eljutottak, hogy Harrynek is sikerült megidéznie az elmosódott, füstszerű árnyékot, de ez a patrónus nem volt elég erős hozzá, hogy elkergesse a mumus-dementort. 

És ehhez hozzáadódott az, hogy Harry köde ezüstszürke volt, Phyllis gyanúsan ragyogó, kék jelenéséhez képest. Ám aggódás az Indigó lét kérdése miatt ide vagy oda, semerre nem tudtak ezután haladni, s mindketten önmagukat hibáztatták érte, hiszen titkon még mindig arra vágytak, hogy újra halhassák szüleik hangját.

- Túl sokat vártok magatoktól - mondta fejcsóválva Lupin a negyedik edzésük alkalmával. - Egy tizenhárom éves varázslótól és boszorkánytól már egy elmosódott patrónus is hatalmas teljesítmény. Most már soha nem ájultok el, és ez nagy szó.

- Arra számítottam, hogy a patrónus... megtámadja a dementorokat, vagy ilyesmi - felelte kedveszegetten Harry. - Hogy eltünteti őket...

- Egy igazi patrónus valójában azt teszi - bólintott Lupin. - De ti így is nagyon sokat fejlődtetek rövid idő alatt. Ha a dementorok a következő kviddicsmeccsen is megjelennek, kordában tudjátok tartani őket, amíg Harry leszáll a földre.