Elfeledett testvér - Harry Potter fanfic

4.3. fejezet - Korai hívás

Miután letelepedtek a kanapéra, Perselus egy-egy bögre teát nyomott a lányok kezébe, majd velük szemben helyet foglalt a karosszékben, ami bánatosan reccsent egyet alatta. Ki kéne már cserélnie.

– Szóval... Christiandóttir, pontosan miért is akarod, hogy Phyllis most rögtön Izlandra menjen újjáéleszteni a mágiátokat?

Atla erre kihúzta magát, és nagy levegőt vett.

– Azért, mert az Indigók népe több száz éve imádkozik az új örökösért, aki Lonira mágiaelzárásának végét veszi, s az immár biztonságosabb társadalomban visszahozza a Holdszülöttek régi fényét. A királynőnek kötelessége megtennie a szükséges lépéseket az új korszak megkezdéséért és annak egyengetéséért. Welearchia Phyllist választotta ki erre a feladatra. Ez a mágia törvényszerű és megmásíthatatlan. A sorsod az, hogy az Indigókat vezesd – fordult Phyllis felé. – Miután visszahozod a teljes erőnket, mindenben engedelmeskedni fogunk neked, s követünk a pokol legmélyére is.

Perselus látta a dohányzóasztal felett, ahogy Phyllis elsápad. Nevelt lánya egyáltalán nem állt készen egy ekkora feladatra.

– Én... én nem hinném, hogy most képes lennék erre – motyogta.

– Lilynek igaza van – értett egyet vele Perselus. – Tizennégy éves, a Kviddics Világkupára nem mehet el egyedül, nemhogy egy népet újjáélesztgetni.

– Nem értik, igaz? – sziszegte Atla. Érintetlen bögréjét az asztalra tette.

– Azon az éjszakán, három éve... mindenki tudta. A szabadkézi mágiánk teljesen irányíthatóvá vált. A Hold mintha remegett volna, a szél illatán éreztük, hogy valahol délkeletre feléledt a Fehér Pálca ereje. A Feröer-szigetektől egész Eritreáig keresőket indítottunk, hogy fésüljék át Európát és Afrika északkeleti részét. Három éve keressük Phyllist! Nem hiszem el, hogy... nem tehetik...

Atla tátogva kereste a szavakat döbbenete kifejezésére.

– Tudjátok, hogy mit jelent ez nekem? Hogy mit jelent ez nekünk? – suttogta a könnyeivel küszködve. – Ez a nap lesz a legmeghatározóbb egész hátralévő életemben. A szigeten mindenki a keresők visszatérését várja, a királynőt várják... a napot, hogy az Indigó vérre végre valahára ne szégyent, hanem dicsőséget hozzunk! A napot, amikor ismét visszaáll minden, amit oly sok éve elvesztettünk! Miért? Miért nem vagy hajlandó ezt nekünk visszaadni? Az erőnket, a mágiánkat, az életünket?

Atla dühödt-büszkén kihúzta magát, míg Phyllis megsemmisülten a fotelbe süppedt. Perselus látta, hogy ezt a csatát az izlandi nyerte meg. De nem a háborút.

– Phyllis nem megy sehova – ismételte meg magát. – Iskolába jár, még csak tanulja az Indigók mágiájának használatát. A hétköznapi varázslást is...

– Phyllis az Indigók királynője! – csattant fel Atla. – Kötelessége velem jönni a szigetre!

– Korántsem – dőlt előre Perselus. Továbbra is kellemes hangerővel beszélt, habár egy hajszál választotta el attól, hogy torka szakadtából ordítani kezdjen. Nyugodt, ám fenyegető viselkedése látszólag csak még inkább felhúzta Atlát.

– Phyllis még gyerek, ez ellen gondolom nincs alátámasztható érved. A törvényes gondviselője én vagyok, tehát a kettőnk belegyezése nélkül –, igen, az én véleményem is sokat nyom a latban –, nem tehetsz vele semmit. Én pedig azt mondom, hogy nem megy veled sehova. Világos voltam, Christiandóttir?

Atla úgy tűnt, menten felrobban a dühtől.

– Nem hiszem el, hogy nem értik! – fakadt ki. Most már ténylegesen sírni kezdett, s felpattant. – Ez az életem! Majdnem egymillió ember élete!