Elfeledett testvér - Harry Potter fanfic

4.5. fejezet - A Világkupadöntő

A kis csapat Mr Weasley és Perselus vezetésével bevette magát a fák közé, és elindult a lámpások fényében fürdő ösvényen. Útjukon végigkísérte őket a hömpölygő tömeg tengerzúgást idéző moraja, melybe innen is, onnan is kurjantás, fel-felcsendülő kacagás és énekfoszlány vegyült. A sokaság várakozással teli izgalma valamennyiükre átragadt. Egész úton nevetgéltek, tréfálkoztak. Csak Perselus és Phyllis maradtak ki a dologból.

Előbbit nem hatotta meg a sokezernyi ember izgatottsága, Phyllisnek pedig meg kellett tartania McGalagony komoly kisugárzását. Már bánta, hogy nem egy kitalált személy alakját vette magára, hiába magyarázta el neki a nevelőapja, hogy egy személyazonosság nélküli alak lenne a leggyanúsabb. Az valamennyire vigasztalta, hogy ha ő nem is, a többiek remekül érzik magukat.

Húszperces gyaloglás után végre kiértek az erdőből, és egyszerre ott találták magukat a stadion gigantikus épületének árnyékában. Bár Phyllis a pályát körülölelő hatalmas aranyszínű falnak csak egy rövid szakaszát látta be, ennyiből is meg tudta állapítani, hogy a stadion köveiből nem is egy katedrálist lehetne felépíteni.

– Százezer néző befogadására alkalmas – szólt Mr Weasley, a gyerekek álmélkodó pillantását látva. – A minisztérium ötszáz embere dolgozott rajta év eleje óta. Mugliriasztó bűbájok védik minden egyes négyzetcentiméterét. A mugliknak, akik az utóbbi hónapokban erre tévedtek, hirtelen eszükbe jutott, hogy sürgős dolguk van odahaza, és gyorsan visszafordultak... Eszem az együgyű szívüket – tette hozzá szeretetteljesen.

Elindultak a legközelebbi bejárat felé, ahol máris csapatostul tolongtak az izgatott varázslók és boszorkányok.

– Ezt nevezem! – bólintott elismerően a kapuban álló minisztériumi boszorkány, miután megvizsgálta a jegyeiket. – Díszpáholy! Menjetek fel ezen a lépcsőn, Arthur, és meg se álljatok a legtetejéig. A professzorok két szinttel lejjebb foglalhatnak helyet, a lépcsőtől jobbra eső üléseknél találják meg a helyüket.

– Nem egy helyen leszünk? – kérdezte csalódottan Hermione.

– Úgy tűnik – bólintott Phyllis. – De lépcsőzni még lépcsőzhetünk együtt.

– Úgy lett volna, hogy Phyllis is velünk jön, de megértem, ha inkább Mr Piton oldalán marad – mosolygott Mr Weasley. – Nem szép dolog valakit egyedül hagyni egy ilyen társasági eseményen.

A csapat a beáramló sokasággal együtt indult el a stadion bíborpiros futószőnyeggel borított lépcsőjén. A tömeg fordulóról fordulóra ritkult; mind több és több boszorkány és varázsló tűnt el a lelátókra vezető ajtók mögött.

Két emelettel a tető előtt Phyllis és Perselus is kiváltak a tömegből.

– Jó szórakozást! – intett Phyllis.

– Nektek is!

Phyllis bánatosan nézett Harry után. Mikor testvére eltűnt a következő fordulóban, követte Perselust egy tágasabb lelátórészre, ahol már számos boszorkány és varázsló ült és beszélgetett izgatottan.

– A második sor szélén lesz a helyünk – mondta Perselus.

Phyllis szorosan a nyomában lement a lelátót kettéválasztó lépcsőn és elfoglalta a legszélső széket. Perselus amint leült, fáradtan hátrahajtotta a fejét, Phyllis viszont nézelődni kezdett.

A stadion belső képe lélegzetelállító látványt nyújtott. Az ovális pályát körülölelő lelátórendszer, ez a hatalmas, lépcsőzetes falú tölcsér, telis-tele volt boszorkányokkal és varázslókkal. Az egészet – a pályát, a lelátót és a százezer nézőt – bearanyozta az a sejtelmes, lágy ragyogás, mely mintha magából a gigászi épületből sugárzott volna. Bal- és jobbfelől három-három, tizenöt méter magas, karikás végű pózna állt; ezek között nyúlt el maga a pálya, mely a magasból nézve puha bársonnyal bevont, hatalmas asztallapnak tűnt.