Elfeledett testvér - Harry Potter fanfic

17. fejezet - Edevis tükre

A szobában az eddig értetlenkedő Phyllis és a legszebb álmukból felvert, morgolódó Weasley testvérek elnémultak. Harry meredten nézte Phyllist, a kezét még mindig a vállán nyugtatva. Ron az ágyában ült kővé dermedve, Fred és George pedig úgy néztek Harryre, mint aki megőrült. A szobában ordított a csönd. Végül George megtalálta a nyelvét.

- Harry... - kezdte - Valószínűleg csak rosszat álmodtál. Phyllis nem lehet a testvéred. A testvéred meghalt.

- Nem álmodtam! - kiáltotta Harry - Tudom! Láttam! Esküszöm, hogy ez igaz!

- Phyllis, könyörgöm, verj bele egy kis józanságot! - kérlelte a lányt Fred.

Phyllis ehelyett csendesen megszólalt.

- Hogy jöttél rá?

Ekkor mintha megállt volna az idő.

- Te tudtad? - Harry szavai kavicsként koppantak a csendben - Te tudtad, hogy testvérek vagyunk? Te tisztában voltál a kiléteddel?

- Igen. - motyogta remegve Phyllis - Teljes mértékben.

- De akkor... miért? - kérdezte Harry, némi ingerültséggel a hangjában - Miért nem szóltál? Miért nem mondtad el?! - kérdezte immár dühösen.

- Miért nem mondtam el? - nézett fel Phyllis, és az ő szemében is felcsillant az indulat - Miért, drága öcsém, elhitted volna?! Erre az egyre válaszolj nekem! Lett volna értelme elmondanom?! Hittél volna az igazamban?! - kiabálta, miközben felállt, és eltávolodott az ágytól - Nem tartottál volna bolondnak, és csaptál volna botrányt?!

- Nem tudom! - kiabált vissza Harry.

Egy pillanatig dühösen meredtek egymásra. Harry hálóköntösben, Phyllis fekete pizsamanadrágban és trikóban, egymással szemben állva nézték egymást úgy, mintha pillanatokon belül kirobbanna köztük egy ököl harc. Majd minden figyelmeztetés és gondolkodás nélkül egymás karjába vetették magukat, és a levegőt is kiszorították egymásból.

- Annyira, de annyira sajnálom. - hadarta Phyllis - Nem mondhattam el, és valószínűleg el sem hitted volna. Bocsánat, bocsánat, bocsánat... - mondta miközben könnyei folyni kezdtek.

- Nem, nekem kellett volna észrevennem... - szipogott Harry.

- Annyira sajnálom! - zokogott fel hangosan Phyllis. Harry vele sírt, és egy ideig csak kettejük hangja volt az egyetlen a teremben. Mikor megnyugodtak, elengedték egymást, és könnyes arccal megeresztettek egymás felé egy félénk mosolyt.

- Na jó... - kezdte Fred - valamelyikőtök volna szíves minket felvilágosítani...

- ... hogy mi a fészkes fene folyik itt? - fejezte be George.

- Szerintem elkezdem az elején. - mondta Phyllis. Visszaült az ágyra, míg a fiúk vele szemben helyezkedtek el, Harry pedig mellé ült.

- Nos, ezen a nyáron, a tanévkezdés előtt, volt egy rémálmom. Ebben az álmomban feltört az egyik legrégebbi emlékem. Harryvel alig egy évesek voltunk, amikor Voldemort - amikor kiejtette a nevet a Weasleyk összerándultak - , betört a házunkba, megölte az apánkat, és a szemünk láttára az anyánkat is. Igen. Láttam, ahogy az édesanyám a szemem láttára meghal. Harry, te azt mondtad, hogy csak egy nagy zöld fényre emlékszel. Én mindenre. A zöld fény akkor villant, mikor Voldemort végzett az édesanyánkkal. Miután ő összeesett, Voldemort ránk szegezte a pálcáját, de én valahogyan generáltam egy kék pajzsot, ami a szoba közepébe taszította. De ez nem tartotta vissza. Egyszerűen csak meghátrált, de utána megint odalépett a kiságyhoz, amiben ültünk. Mindketten sírtunk. Ekkor kiemelt engem mellőled, és olyasmit mondott, hogy a jobb kezévé tesz. Majd rád szegezte a pálcáját, és meg akart ölni. Ám ekkor valahogy eltűnt. Az az átok, amit rád szórt, lerombolta a házunkat, elpusztította a szüleinket, de rajtad nem fogott. Eltűnt, én leestem, és maga alá temetett a törmelékhalom.