Elfeledett testvér - Harry Potter fanfic

2.14. fejezet - Kiszakadás

Phyllis azt hitte, lassan megőrül. Már hat napja feküdt a gyengélkedőn mozdulatlanná dermedve, de hogy a tudata miért maradt meg, arról fogalma sem volt. Az sem segített az idegein, hogy Harry és Ron minden nap fölé hajoltak, és elmesélték, hogy mi történt aznap az iskolában. Rögtön a merénylet éjszakáján elküldték Hagridot, és Lucius Malfoy jóvoltából Dumbledore is kénytelen volt elhagyni az iskolát.

A kastély környékén mutatkozni kezdtek a nyár első jelei. Viszont a Roxfortban érezhetően egyáltalán nem volt rózsás a hangulat. A feszültséget még a gyengélkedőn is lehetett érezni. A nap sugarai mintha visszafordultak volna az ablakokról, és Madam Pomfrey látogatási tilalmat rendelt el, így innentől Harry és Ron arcát sem láthatta, valamint innentől fogalma sem volt, hogy mi történhet az épületben. Hallotta, ahogy Madam Pomfrey egyszer szigorúan leteremtette a két fiút, mikor megpróbáltak bemenni hozzá és Hermionéhoz.

- Nem vállalhatunk több kockázatot! Sajnálom, de okunk van feltételezni, hogy a tettes végezni akar ezekkel a szerencsétlenekkel...

Egy verőfényes reggelen Phyllis úgy érezte nem bírja tovább. Csinálnia kell valamit, mert ha ez így megy tovább, akkor mire magához térítik a fizikai részeit, remegésen és ordításon nem nagyon fog mást produkálni. Megpróbált felidézni minden egyes varázslatot, ami csak az eszébe jutott, és kimentheti innen. Tudta, hogy sok varázsló nonverbálisan is képes varázsolni, ezért minden lehetséges bűbájt hangosan ismételgetett a fejében. Kipróbálta azokat, amiket az órákon vettek, amiket az apja tanított neki az elmúlt hetekben, amiket a könyvtárban olvasott...

Semmi sem használt. Magában már sírt a tehetetlenségtől és a dühtől. Ki kell jutnia innen! Bosszút kell állnia azért, amit az a szörnyeteg tett! Nem ülhet tétlenül! Nem teheti meg! Hirtelen éles fájdalom hasított a fejébe, ami váratlanul érte, tekintve, hogy már vagy egy hónapja nem érzett semmit.

De ez volt most minden reménye. Folytatnia kell, amit eddig csinált. Érzett valamit, és ez most csak jónak számított. Tovább biztatta magát. Milyen ember az olyan, aki most tétlenül fekszik, miközben a tudatánál van, és tudja is, hogy mi rejtőzik a kamrában?! Hogy nevezheti magát a Fehér Pálca birtokosának? Hogy nevezheti magát Harry Potter ikertestvérének?! Hogy nevezheti magát bárki barátjának, ha most nem segít rajtuk? És Might? És Chi? Végül így nevezte el a Fredtől és Georgetól kapott kis növénykét. Valaki öntözi őt? Hogy nevezheti magát a gazdájuknak, ha most még csak nem is gondoskodik róluk?!

A fejfájás erősödött, és Phyllis kezdett elvakulni a fájdalomtól. Tovább folytatta önmaga szidását, és itt már mindenkit bevont a gondolatmenetébe. Dumbledore, a tanárok, Perselus, az összes barátja, az Indigók, Draco...

És ekkor elért valamit. Az elméje mintha felrobbant volna, és ő egy másodperc múlva térdre esett az ágy mellett, amiben eddig feküdt. Sikerült! Megtörte az átkot! Talpra ugrott, és majdnem vissza is esett a padlóra ijedtében.

A saját, kővé dermedt testével találta magát szembe. Ugyanúgy feküdt, ahogy eddig. Gyorsan magára nézett. Mintha egy átlátszó, kék szellemet látott volna, amikor a kezeire és a lábaira nézett. Nem is a roxforti egyenruhája volt rajta, hanem egy lenge, kéken fénylő ruha, amiről fogalma sem volt, hogy hogyan került rá. Gyorsan a gyengélkedőn lévő tükör elé lépett. Nem látott benne semmit.

Ekkor Madam Pomfrey lépett a helyiségbe, és nagyot sóhajtva kinyújtóztatta a karjait.

- Madam Pomfrey! - kiáltotta Phyllis. - Tudom, hogy mi rejtőzik a Kamrában! Azonnal beszélnem kell egy tan... - Phyllis megakadt mondatban, mikor a javasasszony észre sem véve őt szó szerint átsétált rajta. Ekkor értette meg. Csak a tudata szakadt ki a testéből, őt ettől függetlenül nem látják más emberek.