Elfeledett testvér - Harry Potter fanfic

4.12. fejezet - A Trimágus Tusa

A fiákerek begördültek a szárnyas vadkanok szobraival díszített kovácsoltvas kapun, és a viharossá fokozódó szélben inogva felkaptattak a kastélyhoz vezető lankás emelkedőn. Phyllis elmélázva nézte az eső sűrű függönye mögött felsejlő, kivilágított ablakokat. Aztán a fiáker végre megállt, és az eget szabdaló villámok fényében kirajzolódott a kastély magas tölgyfa ajtaja. Az ajtóhoz vezető kőlépcsősoron már ott szaladtak a legutóbb befutott kocsi utasai. Harry, Phyllis, Ron, Hermione, Fred és George sem késlekedtek sokáig; lehajtott fejjel kimásztak a fiákerből, majd nyomban futásnak eredtek, s csak akkor pillantottak fel ismét, mikor már a fáklyák fényében fürdő tágas bejárati csarnokban álltak, ahonnan az emeletre vezető impozáns márványlépcső indult.

– Húúúúh – fújt Ron, kutyamód megrázva vizes üstökét. – Ha egész éjjel így fog esni, kiárad a tó. Teljesen... ÁÁÁH!

Valahonnan a mennyezet alól egy jókora, piros, vízzel teli luftballon zuhant alá, s egyenesen Ron fején landolt. A csuromvizes Ron levegő után kapkodott, és nekitántorodott a hangosan kacagó Frednek. A fiú szintén nevető ikertestvére vállába kapaszkodott – s érkezett is a következő vízibomba, ami csak súrolta Hermionét, és a lábuk előtt csapódott a kőpadlóra, elárasztva Harry edzőcipőjét és zokniját. A közelben állók sikongatva, lökdösődve menekültek a tűzvonalból. Phyllis felnézett a magasba – és nyomban átlátta a helyzetet. Hat méterrel a fejük felett ott lebegett a csengősipkás, narancsszín csokornyakkendős Hóborc. A kopogószellem pimasz ábrázata most csúf fintorba csavarodott – még vigyorogni is elfelejtett, úgy koncentrált a következő pottyantásra.

– HÓBORC! – csattant egy szigorú női hang. – Hóborc, gyerünk le onnan, egy-kettő!

A hang tulajdonosa McGalagony professzor volt. Az igazgatóhelyettes kirontott a nagyteremből, de néhány lépés után megcsúszott a vizes kövön, s hogy ne essen el, belekapaszkodott a legközelebbi stabil dologba – ami történetesen Hermione nyaka volt.

– Oh!... Bocsánat, Granger kisasszony...

– Nem történt semmi, tanárnő – nyögte Hermione, és megmasszírozta a nyakát.

McGalagony megigazította a süvegét, majd újra felnézett Hóborcra. Szeme szikrákat szórt szögletes keretű szemüvege mögött.

– Azonnal gyere le onnan, Hóborc! – rivallt rá a szellemre.

– Nem is csin'ok semmitse! – mekegte Hóborc, és elhajította a harmadik vízibombát is. Az egy csapat ötödéves lány közé esett, akik erre visongva bemenekültek a nagyterembe. – Már úgy is vizesek, nem? Ázott egerek! Repül a lufííí!

Azzal megcélzott néhány frissen érkezett másodikost.

– Ha nem hagyod abba, hívom az igazgató urat! – kiabált rá McGalagony. – Figyelmeztetlek Hóborc...

A szellem nyelvet öltött rá, eldobta utolsó bombáját, és féleszű vihogás közepette elsuhant  a márványlépcső felé.

– Gyerünk, gyerünk, indulás! – parancsolt rá McGalagony az ázott diákseregre. – Vonuljanak be a nagyterembe, de szaporán! Weasley, maguk pedig moderálják magukat!

A hahotázó Fred és George páros bólogatni tudott csak, de igyekeztek levegőhöz jutni. A hatosfogat csúszkálva-botladozva elindult a bejárati csarnok jobb oldalán nyíló kétszárnyú ajtó felé. Ron szitkozódott tehetetlen dühében, és ingerült mozdulattal hátracsapta csöpögő hajfürtjeit.

Hermione az ajtó mellett félrehúzódott és kiengedte a macskákat a kosarukból.

– Menjetek a Griffendél toronyba, ott találkozunk – hessegette Csámpást. A vörös macska sértődötten nyávogva bár, de kölykeit terelgetve megindult a márványlépcső felé.