Elfeledett testvér - Harry Potter fanfic

3.9. fejezet - A Tűzvillám

Phyllis később nem is emlékezett rá, hogyan jutottak be a Mézesfalás pincéjébe, s onnan az alagútba. A kocsmában hallott beszélgetés járt visszafelé a fejében, s mire észbe kapott, már újra a kastélyban voltak.

Miért nem beszélt soha senki Harrynek minderről? Dumbledore, Hagrid, Mr Weasley, Cornelius Caramel - miért titkolták előle, hogy a szüleiknek azért kellett meghalniuk, mert a legjobb barátjuk elárulta őket? És Perselus... ő miért nem beszélt neki?

Most már viszont értette a nevelőapja félelmét azt illetően, hogy Black esetleg felismerheti. Perselus tudta, hogy Black ismerte őket, de egy szóval sem említette neki.

Ron és Hermione egész vacsora alatt aggódó pillantásukat vetettek rájuk. Nem hozhatták szóba a hallottakat, mert Percy ott ült a közelükben. Mikor aztán felmentek a Griffendél-toronyba, ott találták Fredet és Georgeot, akik a téli szünet örömére fél tucat trágyagránátot robbantottak fel a zsúfolt klubhelyiségben. Mind a ketten el akarták kerülni, hogy be kelljen számolniuk a roxmortsi kirándulásról, ezért egyenesen a lépcsők felé vették az irányt.

Phyllis észrevétlenül megszorította Harry kezét mikor elváltak, s testvére viszonozta a gesztust.

Phyllis felment az üres hálóterembe, és az éjjeliszekrényéhez lépett. Addig kotorászott benne, míg meg nem találta a borítékot, amibe a Hagrid által adott fotóalbumból tett el pár képet. Magát az albumot Harry őrizte. Úgy gondolták, túl veszélyes lenne, ha Phyllisnél meglátná valaki. Leült az ágyra, összehúzta maga körül a függönyt, és a takarójára csúsztatta a boríték tartalmát. Egymást után nézegette meg a képeket.

Az egyetlen esküvői képénél aztán megállt. A fotóról az apja integetett rá; rakoncátlan fekete haja, amit Harry is örökölt, tincsenként más és másfelé meredt. A képen kart karba öltve állt az édesanyjával, s mindkettőjük arca sugárzott a boldogságtól.

De volt ott egy harmadik alak is... A násznagy. Phyllisnek eddig soha nem akadt meg rajta a tekintete.

Magától biztos nem jött volna rá, hogy ugyanazt az embert látja, akinek a fotója az újságban megjelent. Ez a Black jóképű és mosolygós volt, nem beesett arcú és viaszsápadt. Vajon már akkor is Voldemortnak dolgozott, mikor a kép készült? Vajon már akkor is a mellette álló két ember halálát kívánta? És vajon sejtette-e, hogy tizenkét évet fog Azkabanban tölteni; tizenkét évet, ami a felismerhetetlenségig elcsúfítja?

De rá nincsenek hatással a dementorok, gondolta Phyllis, miközben a csinos, nevető arcra meredt. Ő nem hallja anyánk halálsikolyát, valahányszor a közelébe mennek...

Phyllis besöpörte a képeket a borítékba, és visszatette azt a ruhái alá. Pizsamát húzott, megfésülte vörös haját, majd visszabújt az ágyába. Még egyszer ellenőrizte, hogy jól be van-e húzva az ágy függönye, majd bebújt a takaró alá.

Ekkor kinyílt a hálóterem ajtaja.

- Phyllis? - hallatszott Hermione tétova hangja.

Phyllis nem válaszolt. Mikor az ajtó becsukódott az oldalára fordult, és tágra nyílt szemmel a függönyére meredt.

Egy addig ismeretlen érzés járta át a lelkét: a határtalan, emésztő gyűlölet. Olyan élesen látta maga előtt Black nevető arcát, mintha valaki a képről a függönyre másolta volna azt. Aztán egy képsor pergett le a szemei előtt; Sirius Blacket látta, ahogy egy átokkal apró darabokra szaggatja Peter Pettigrewt (aki képzeletében Nevillere hasonlított). S bár még sosem hallotta Black hangját, szinte hallotta, ahogy a varázsló izgatottan suttogja: Megtörtént, uram... Potterék rám bízták a titkukat... És akkor egy éles kacaj harsant, ugyanaz a nevetés, amit mindig hallott, ha a dementorok a közelébe mentek.