Elfeledett testvér - Harry Potter fanfic

2.16. fejezet - Mardekár utódja

Harry pontosan tudta, mit kell tennie.

- Várj meg itt - kiáltott át Ronnak a kőtörmelék másik oldalára. - Maradj Lockharttal. Én továbbmegyek. Ha nem jövök vissza egy órán belül...

Elharapta a mondatot, de hallgatása többet mondott bármennyi szónál.

- Megpróbálom elhordani a kövek egy részét - Ron igyekezett palástolni aggodalmát. - Hogy aztán... vissza tudj mászni. És Harry...

- Nemsokára találkozunk - ígérte Harry tettetett magabiztossággal, és továbbindult az alagútban.

Fél perc múlva már nem hallotta a kőtömbökkel birkózó Ron nyögéseit. Az alagút egyre csak kanyargott. Harry minden idegszála kellemetlenül bizsergett. Szerette volna már látni az alagút végét, ugyanakkor félt attól, ami ott várja. Nagy sokára végül maga mögött hagyta az utolsó kanyart is, és egy tömör kőfallal találta szemben magát. A falat két elnyúló kígyó domborműve díszítette. A hüllők szeme helyén egy-egy jókora smaragd ült.

Harry kiszáradt torokkal lépett a fal elé. Most nem kellett győzködnie magát arról, hogy igazi kígyókat lát, mert a smaragdszemek amúgy is furcsán élőnek tűntek.

Könnyű volt kitalálni, mit kell tennie. Megköszörülte a torkát, mire a kígyószemek mintha megvillantak volna.

- Tárulj - szólt mély, búgó sziszegéssel.

A fal közepén egyre táguló rés jelent meg. A két kígyó dombormű eltávolodott egymástól, és a titkos ajtó szárnyaival együtt eltűnt a falban. Harry egész testében remegett, de összeszedte minden bátorságát, és belépett az ajtón.

Egy hosszú, félhomályba burkolózó terem végében állt. A sötétbe vesző mennyezetet kígyófaragványokkal díszített oszlopok sora támasztotta alá, sötét árnyékokkal szabdalva a helyiséget betöltő furcsa, zöldesen derengő fényt.

Harry vadul dobogó szívvel állt a terem dermesztő csöndjében. A Baziliskus talán valamelyik sötét sarokban rejtőzik? És hol lehet Ginny?

Elővette a varázspálcáját, és lassan elindult a kígyótestű oszlopok között. Bármilyen óvatosan emelte a lábát, a léptei visszhangot vertek a puszta falakon. Résnyire szűkítette a szemét, készen arra, hogy a legkisebb mozdulatra is becsukja. A kőkígyók kivájt szemei mintha utána fordultak volna, ahogy elhaladt közöttük. Többször is rémülten összerezzent, mert látni vélte, hogy egyik vagy másik kígyó megmozdul.

Mikor az utolsó két oszlop közé ért, újabb meglepetés várta. Közvetlenül a Kamra hátsó fala előtt mennyezetig érő, emberalakot mintázó szobor állt.

Harrynek egész hátra kellett hajtania a fejét, hogy szemügyre vehesse a toronymagas testen ülő óriási fejet. A szoborarc ősi, majomszerű vonásokat hordozott; hosszú, vékony szakálla kis híján leért a redőzött kőtalár szegélye alól kilógó két óriási, szürke lábfejig. A Kamra sima padlóján álló lábak között egy fekete taláros, égővörös hajú alak feküdt.

- Ginny! - kiáltott fel Harry. Odarohant a lányhoz, és térdre rogyott mellette. - Ginny! Mondd, hogy élsz! Mondd, hogy nem haltál meg!

Letette a pálcáját, és a vállánál fogva a hátára fordította Ginnyt. A lány arca fehér és hideg volt, mint a márvány, de szeme csukva volt - nem volt tehát kővé dermedt állapotban. De ha nem, akkor...

- Ginny, könyörgök, térj magadhoz - zihálta kétségbeesetten Harry, és megrázta az élettelen testet. Ginny feje ernyedten billegett jobbra-balra.

Ekkor egy nyugodt hang csendült fel Harry háta mögött.

- Nem fog magához térni.

Harry összerezzent, és térden állva megfordult.