Az üres ágynak elnyögött szavak
Egyre tartalmatlanabbak
Búcsút intsz reggelente
Párnáidnak s paplanodnak
A gyűrődésekben látod megbújni a hajdani szerelmeket
Minden egyes elhullajtott hajszál ott szemez veled
Elindulsz a fürdő felé
Kimosni a kívánatlan dolgokat a szádból
Lelépsz s összeszeded a port az utcáról
Ez a kettő lóg egy póznáról úgy smárol
S te egy csalános szívsziklakertben kolbászolsz
De itt minden ékkő alatt ott a kordbársony
A szemek végső soron a feloldások
A végtelen tükreiben a repedések
Beleszakadok de vele élek
Tán hasztalan keresem őt
A szavaimnak temetőt
A szívemnek szeretőt
S talán az is csak illúzió hogy szeret ő
Mert ez csak egy szelet ő
Egy pici énnel
Megfűszerezzük
Aztán valami majd kisül belőle
Lehet hogy odakozmálunk
Vagy éppen összeállunk
Egymást messze taszítjuk
Vagy a másik karjába zárjuk
Egyedül az emberek ilyen bonyolult szerkezetek
Kiknek zárait kulcsok működtetik
A lakatok alatt több a fagyott szív
Mint ami idekint fölhevít
Ezek a hidak renoméi
Minden nyakukba aggatott szerelemlakat
Majd egy nap visszamegyek
Erővágóval leveszem
S miként a kerti fák alatt a gyümölcsök kupacokba gyűlnek
Fekete pontok sűrűsödnek a hangyák elrepülnek
A szárnyas fajta ami mindig a mama padlója alatt volt
Kerestette velem a 7 krajcárt s láttam őket akkor
Hát ha 7 krajcárból egyem is lett mind a mamának köszönhetem
Aki csalódott volt ha nem csókolhatott meg és mindig köszöntgetett
Megpróbálok a tükörbe nézni -megijedek-
Egy bezárt ajtónak nekimegyek
S ahogy hátradőlök lassan várom hogy elkapj majd
De csak az árnyékod lidércnyomása maradt
Ahogy azt a lepkét bámulom a falon
S tudod borzasztóan fáj de csak hagyom
Majd talán ha elég érett leszel megérted egy napon
Én ilyen gyerek vagyok mindenem odaadom
Voltam már szerelmes sok száz padon
S az érzelem elszáll mint a kócsag lesz rá alkalom
Viszketni kezd az alkarom a bőr alól kikúszik a tartalom
Én vagyok az egyetlen kéz melyben sorsom kézben tarthatom
Így kéz a kézben még ha csak néha élek is
Hírem jöttöm előtt érkezik
S nem nem az vagyok aki kérkedik
Hanem kinek utánanéznek s azt kérdezik
Szerinted csak él vagy létezik?
A város üvegeiben megpillantom magam
Megnézem a telefonom konstatálom hogy ma van
Tegnap is ma volt és holnap is ma lesz
Tudod már nem kéne fájjon
Az ahogy odadobtam a szabadságom
S úgy látom nem ér egy fabatkát most
A gerincemet sámliba törni
Legyen honnan neked elrugaszkodni
Az emberek általában a lejtőket kedvelik
Vannak céljaik amiket elérhetnek és haladás
Minden lejtő tövében van egy szakadék
Egy ilyen szakadék egyik szélén kapaszkodom
Véres ujjaim remegve feszítik odaát lábaim
Az izmok elkezdenek játszani míg te karmaiddal
Fel alá lépkedsz
A péklány a pékségben reggelente
Akire rámosolyogsz azért egy kicsi boldogság
Mert nem tudod hova megy haza a pék lány
Nem tudod a nevét nem ismered az orvosát
Nem gondolsz rá hogy megkeresd-e
Nem tudod hogy issza a kávéját
Vajon rágyújt-e a szünetekben
Hova járt iskolába
Milyen rossz és jó dolgok történtek vele
Te is egy ilyen lány voltál
Aki csak addig tett tisztán boldoggá
Amíg hozzá nem értünk egymáshoz
Mintha megtört volna a varázs
S így lett a hamu helyén parázs
Apró apanázs a lelki kasszának
De a szeretete a boldogság halála
A szeretet véres és gennyes
Egy olyan csatatér ahol az árkokban gyermekek születnek
Ez egy vagonnyi anya kikben szívek lüktetnek
Fekszem a kikristályosodott könnyek között
Belebetűzlek a végtelenbe
Megpróbálok belekapaszkodni az értelembe
Ilyen hülyeséget is csak én tehettem
Fájdalmat okozni a saját életemben
Olyan fájdalmat amit csak én látok
S ki sem mondhatom mert már
Felelősséggel tartozom
A tanulság az ha látsz egy olyan pék lányt
Akire minden reggel feltétlenül rá tudsz mosolyogni
Ha megkérdezi mégis miért mosolyogsz?
Csak baktass el némán
A szabad térbe képzelem az álom képedet
Két illúzió közt zilálva kérdezem ez valóság vagy képzelet?
Azt érzem mint a szögekre akasztott képek
Csak akkor nyúlnak hozzám ha eladnak
Vagy átfestenek
De ha megakarnak nézni csak távolról teszik
Biztos azt gondolják milyen törékeny e szív
Amiben föl alá pattog a sok üvegszemcse
Beleképzelem a jelentőséged az összes véletlenbe
A szeretet pusztán délibáb
Genetikailag bekódolt
Félsivár meder
Amiben cseppeknek örvendezel
Pedig ez a sivatag közepette
Ahol skorpiók ölnek keselyűket
S te ölni nem akarsz
Hát téged ölnek meg
Kegyelmet vártál s helyette kegyelet se lett
Kinek a hibája hogy én ennyi emberbe szerettem bele?
A kérdésben a válasz
Tudod majd mikor már nem érzem ezt
Úgyis megtalálsz majd
Mert hurrikán vagyok én
Az árvíz után ami mindent elmosott
Mikor pont a dobozokból kipakoltál
Voltam én a rózsaszín csalódás
Ez csak egy rosszul elkészített palacsinta
A regresszálás az átgondolatlan szavaimra
Kerítsetek majd pillangókat a hamvaimra
Tegyétek az urnába és rázzatok össze
Ne tudjam azt mondani hogy a hasamban vannak többet
Szárnyaljanak lila pillangók a ki nem mondott szavaimban
Ezek a sorok az emlékednek
Hogy erre ha senki más nem is fog
Akkor én rád emlékezhessek
Mert aki el tud menni el is fog
Menj te is iszkolj
Már dúdol a fülemben Mephisto
Megint csak arra jutok
Hogy egyedül döglök meg bárkihez is futok
Mert nincs az a szeretet amit én kapni szeretnék
Mert nekem kincs az a szeretet amit adni szeretnék
Rég csépeltem ennyit ezt a szót
Rég éreztem tényleg ezt
Hogy minden percben az élénk emléked itt lélegez
Hallom a kezeden lévő sebeket üvölteni
A szemeid sírni s ezzel bennem élek egy életet
A szögesdrót karjaid a testem körülölelik
S bár vérzem
De mosolyogva mondom hogy nem fáj
Hátha a rejtett tartalomra reflektálsz
De te nem látsz mást
Csak két megtépett bettát
Kezd kisütni a nap
Így már látszik a tálcán a szívem
Még a végén ha sokáig maradsz a fényben meglátod
Na nem hallod?
Menj
Menj már!
