Mennyi gát s korlát van kettőnk között
A színes lelkünk szürke ruhákba öltözött
Szeretem azokat a tekinteteket
Amiket az ösztön s vágy ihletett meg
Az azt követő gondolatokat kevésbé
A sűrű életünk ritka átfedésein kevés rés
Akad hiába húz hűs datolyafák alá szemed
Mind a kettőnk a bolyongásban rekedt
Csak elsétálunk meg sem állunk
Nincs időnk hogy egymásra várjunk
Különböző iskolákba járunk
Messze van egymástól a házunk
A munkahelyünk a két véglet
Én egy bőröndboltban dolgozom
Te pedig egy aprócska pékségben
Az erkélyen a növényeim öntözöm
Te pedig egy kádban ázol még éppen
Két karcsú párhuzamos voltunk
Egy pillanatra egymásba habarodtunk
De szorította mindkettőnket a pálya
Egymás mellett úsztunk el az uszodában
Közöttünk fiatal gyermekek tanultak úszni
S egy öregasszony a víz tetején nyúlt ki
Mégis az álmaink csillagai alatt a hegyeken
Megtermett a hajnal keble alatt a szerelem
Elszomorító hogy el kell fojtani a vágyat
Hányszor érezted azt hogy van ami nem várhat?
Legördülő függöny az életem színházában vállad
A papucsod csattogása rideg éket ütött koponyámba
Meg hát amúgy is te nem tudod hogy nincs senkim
De azt sem hogy nem az enyém mindenki
Ez pedig kölcsönös
Megyek felöltözködöm
Kiszárítom a hajamból a ragacsos ígéreteket
Ennél szebb idén sem leszek majd idézgethetek
Valami ósdi könyvből vagy kortárs költőtől
S te észre se veszel testedre tekert törölköződből
Szeparált helységekben állunk csupaszon
Érzem hogy szivárog szíved a lyukakon
Egymásnak háttal két egybenyitott zuhanyban
S alattunk örvényleni kezd a víz és a csönd
Kilépek az uszodából lám te már csak a múltam vagy
A takarókba csavarodva marad a kín és a könny
Tömény hiedelem vagy csak meg ami rajtad volt
Se biztos nekem nincsen semmi titkom tartsad most
Még kicsit így az arcod hagyd hogy a pára kifacsarjon
Talán sose tudod meg mi lett belőled bennem
Mi volt a fantazmagória amit megelevenítettem
S ilyenek vagyunk mind az utcán futsz át
A szívem úgy jár mint a bicikli pumpák
A tour de france-on belefojtom a vérbe
Máshova vezetem el a nyomást amit érzek
Miközben téged elfelejtenélek egy buszra lépek
Egy vödör érzelmet élek meg ha nézhetlek
Már valaki mást látok de még téged is érezlek
Valami okot kéne adjon hogy kétkedjek
De helyette a felpattogott betonra lépek le
Szeretnék régimódi lenni úgy mondani lélekzet
Mert így szebben gondolok rá hogyan is lélegzek
Értelmet adni a szétesett jelentéseknek
S kalitkába zárni az emlékeket végleg be
Az utcáról összeszedett illatokat
A szél szájával szemembe fújt papírlapokat
Az esőként vállamra cseppent könnyeket
A fény lángjával kezemre nyúlt szakít nagyokat
A nap perzselte bőrömből
Kivedleni mint a kígyó
A lakásnak hazudott börtönből
Kivergődni mint vízből a sikló
Majd később ugyanabba a pocsolyába fulladni
Szerintem te nem is tudod egy tekintettel mennyit tudsz adni
S tucatnyi ember vakon bandukol
Karszalagok rikítnak karjukon
A kardhalak a víz alatt sikítanak
S a szél a kaszái süvítenek
Széthullanak köztük porszemeket termel a gépezet
Minden körforgás egy-egy újabb szétrepedt test
Nézz mélyen ne szemeket rebegtess
Tégy úgy ahogy tenned kell ember-állat
Mert állat az ember ha vágya rendre hajtja
Csókot űz a várost talpról fejre hajtva
Úgy bomlanak a copfok mint a virágbimbók
Emlékszem a fiatalságomra a friss pázsitról
Az erdőben szedett vad kabócákról csiperkékről
S emlékszem az elpöckölt csikkekre az erkélyről
Hányszor mondtam engem többet nem bánt senki
Majd ugyanezzel a lendülettel tudtam a szemedbe
Esni be s nem ment ki senki se belőled se belőlem
Se ki se be kisebesedett a kezem a sebességváltó
Felett a tükörben a tekinteted s csend a kép
Megint merev a kezed felém tartod én megyek
Elcsúszik a tenyereden a csuklóm indul a busz
Ott állok rajta ahol a csukló van s persze túlzok
Csak én szeretek itt talán tisztán?
Engem tüzel fel egy más számára kis láng?
Vajon bennem akiben én valamit látok mit lát?
Neki van saját élete vagy csak máséhoz asszisztál?
Én szeretem a szemeket a szúrósakat
Amik alatt a mosoly megdermedt
Amik nem félnek ha szembe kell nézzenek
Azzal a végtelen spirállal ami minket összeköt
Bekötött szemek mögött látsz fényeket
Egy kristálycsillár alatt megrekedsz
Mint ahogy akkor azon a bálon egy régi nyáron
Egy régi emlék egy régi álom várom hogy kezébe
Visszazárjon vállamra rakva állát tartja a szoknyáját
Hozzám simul és érzem a lassú dobogást
Alattunk ropog a parkett a tűsarka összevarrja
Minden repedésében én maradtam tönkrebaszva
Tökre jó hogy köröttem honol az örök nesz
Fejem felett kering az egész képed ami törött lett
Az asztalon maradt egy csepp török méz
Soha többé nem mondom hogy örökkön örökké
Mert az őrökön őrködő kamerák
Minden hibámat látják ők a gyertyák
Mik megóvnak attól a sötéttől amit észre se veszünk
Pedig a vakfoltunkban kapaszkodva sétál velünk
Milyen lenne a világ ha bárki bárkit szerethetne?
Ha nem kellene iskolába dolgozni menni meg
Morálisnak maradni akkor senki se szenvedhetne
Nem lennék én aki ezt a verset megteremtse
Felreppenne a fátyol a kopott valóságról
S ki tartana azzal akivel eddig? Ha szabad lenne
Akárkit szeretni mert én szeretnék szabad lenni
Néha jó egy ember biztonságos börtönében enni
Máskor szabadon szoknyák közt tengni lengni
Azt hogy éppen hol akar lenni döntse el mindenki
Bármi jobban esne mint amikor nincs senki
A legszebb érzés arcnélküli karokba szeretni
Egy olyan sötét szobában ahol nem kell kelni
Melegségben és nyugalomban lélekzeteket venni.
