Ma ünnepeljük Március 15.-ét. Németországban 18.-án. A bátyámmal, a feleségével és a 3 gyerekükkel.
A magyar közösségek Magyarországon is taszítóan hatnak rám, de itt valahogy még inkább.
Ennek ellenére felüdülés egy közösségben lenni, ahol a magyarok nem marják a székelyek torkát. Egymás mellé tűzik a székely és a magyar zászlót.
Reggel megkezdődtek az előkészületek. Életemben előszőr irónikus módon német földön tanított egy székely asszony kokárdát varrni több kevesebb sikerrel.
Illetve rávilágított a kibogóz kifejezés eredetére.
Így szólt hozzám: utt a círna vígin csinálj egy bogot. Meglepetten fordítottam oda fejem és kérdeztem egy csomót? Az asszony elnevette magát, mikor felvetettem, hogy most már értem a kifejezés eredetét.
Talán a legiszonyúbb érzés ebben a keserédes közegben a magány. Mindenki a gyerekét keresi, a barátaival beszélget. A nevedet nehezen jegyzik meg. Zártak valamennyit nyitnak, de csak bizonyos határokig.
Ami szemet szúró, hogy milyen gyönyörűek a magyar lányok és asszonyok.
Egy rőt hajú lány a mellékteremben egy zongorán gyakorolja a himnuszt. Mellette két öreg dalra fakad -snitt-.
Keresem bátyám fiát. A fán csimpaszkodó gyerekek közül egy ő. Csak az ő fején virít az általa készített colos huszárcsákó. Letessékelem a fáról majd feltűzöm a szíve felé az általam varrt kokárdát.
A rőt lány leül az udvaron a szintetizátor elé. A székek helyükre kerülnek, a gyerekek megérkeznek az iskolából. A büfé és a bár megnyit. A márciusi nap lángjai hevesen perzselnek a fekete ingem szövetein át.
