Kérni se kell az élet
A csempe élire ver
Repedés a halál
S élni cement
Én az úgymond eszement
Mentálissá teszem
Ami másnak determinisztikus
Smink mögé bújik az autentikus
Elementálissá leszek
Idővel úgyis elemekre esem
Majd önmagam megkeresem
Minden feladónak írt sms-ben
Ha nevetek abba a föld belerezzen
A mosolyomtól lesz nedves minden tanga
S harcban olyan vagyok mint a kung-fu panda
Lesz itt Szíria és új Uganda mint a démont
A kutyák úgy ugatnak
Ahogy lábaim emelkednek
A térkövek megrepednek
Elvesztelek aztán megszeretlek
A fonál bennem meg se rezzen
Előszőr ajtót nyitok
Aztán közvetlen ablakot
Kegyetlen vagyok
Szürkületkor hagylak ott
Csontsoványan várok
A csontkovácsra közben
A fakopáncs dolgát végzi
Kérges arcomon barázdákba
Rendeződik a sok engem alkotó
Méregmolekula
Mert idebent csak fájdalom van
Sötétség a közepén ártalommal
Ez nem arról szól hogy nektek átadjam
Mert én sem vagyok ebben ártatlan
A megszabadulás a végcél minden szó
Nyelvem égeti heves acélként
Várom hogy a poharakat a szellem leverje
Legalább egy estére valaki velem lehetne
Ez nem lesz megosztott nem tarkít majd posztot
Mert az üvegtálakra ólomkönnyeket sírok olykor
Kormos tárgyak a leégett belső udvarban
Az életem negyedét elutaztam
Mögöttem koromfekete romok
Tükrökbe elém sűrűsödött homok
Csak az arcom egyik felét látom
Bassza meg a világ én semmit se bánok
Fogyjon a forma táguljon a tartalom
Melankóliás éjszakák katatón hajnalok
Felettem rozsdásszárnyú fecske száll
A villám penge benne vág helyet
S közösen drónokat költenek
Összekócolva nézi a villám a fecskét a fészekben
Magasfeszültségű vezeték tartja életben
Hidegen burkolt drónok szállnak az égen fenn
Cikáznak az elektromágneses mezőben
Megtelepednek a bádogdoboz felhőkre
Nagy repülők lesznek majd egy nap ha felnőnek
Én nyakam beletörve nézem az eget
A nyakánál szorítom a boros üveget
Én is csak elkallódott sors leszek
Szempilláimon ragadnak a porszemek
Zálogfiókba adod az arany ékszereket
Az emberek mohók haladéktalan pénzt szereznek
Ez egy olyan pályaudvar ahol úgy terveztek
Hogy minden ember vonat: féktelen lesz
Mindenki az életet álmodja
Senki sem az álmát éli
Mert gazdát talál botja
Annak kezében ütéseket mér ki
A buszból mindig kifele igyekszel nézni
Az utcáról pedig be a buszba tele az utca
Sorban állnak a lányok várnak az abortuszra
A klinika minden ajtaja tárva nyitva
Kölyök fut át a téren kezében parittya
A nyári szellő kaszája a szoknyákat szakítja
Belefulladunk egymásba
Mint döglégy a lekvárba
A fekete utcakövek elnyelik a napsugarat
A szeme most újra követ kerget is jaj napsugaram
Aligha marad mögöttünk dalolatlan dallam
Senki nem ér rá senkire
Így sodródunk mindenkin el
A tükrökből kritikus szem figyel
Teljesen nem egyezem senkivel
Mégis megtalálom magam mindenkiben
Hisz képeitek átalakulása vagyok emlékszem
Mindegyikre mit egyszer belém bevéstek
Töviről hegyére ismerem az egészet
A hatalmas belmagasságú tereimbe épphogy beférek
Fémdobozokban hasítva a várost néha nem érzem
Hogy számomra ez élet utakra lépek és letérek
Éhezek megélek
Teremtés enyészet
Én a távolság vagyok
Két párhuzamos végtelen között
A meghúzódó érzelem az érdekek mögött
Tehetetlen gyermek nézd a két kezem kötött
Visszaépítettem darabokból lelkem nézd megkötött
Mélyre fúrtam bele csavarokat azokra húztam drótot
A lanzettáról leperegtem de felemeltem újból s most
Itt áll e tákolmány vár helyén a kalyiba
Mindegy hol a galiba ha lesz a helyén változás
Tudom hogy sose jössz
Nem várok rád tovább
A méhedből másztam én
Csökevényes szökevény
S most mint kötélen lengek
Az élet gyönge szövetén.
