Nyomunkban tűk a cseppek
Utolér a zivatar
Rendőrautó hivatal
Majd valaki a koporsóból kikapar
Majd a bíróság dönt
Pontot tesz a végére
Érmék a szemekre
Szemek az érmékre
Masnira kötve az ér vége
Piros betűs ünnepek
Minden nap hétvége
Nincs kezdete és vége
Nem úgy mint régen elveszve
Baktatok a térképen
Félénk csend
Félében félkészen fürkészem
A falakon a feliratokat
Eszembe jut mennyit ér egy falra vésett szó
Számok pörögnek a kijelzőn
Ülök a hajnali buszon milyen csönd
Van ha csak én vagyok
Makacs néma Bob
Alattam a talaj egyre folyékonyabb
Nehezebb reggelente rámarkolni a realitásra
Az agy úgy tűnik már fogékonyabb
Ha az álmok zárnak vágyaim merev illúziójába
Fortélyokat keres a kéz ébresztőt kikapcsol
Lárma zúg a koponyámban sípoló hangok közül
Kipattog belőlem amit ide be adtok
Hallom a hangom a hallon át
Pipere zacskók kiemelt pakkok
Gallonjával folyik a bor sose tikkadt a torok
Egy nap a rácsok közül majd kiszabadulok
Görgetnek a szelek úsztatnak a folyók
Nem találom a kikapcsolót
Csak a figyelemért ripacskodok
Indul a gépem iparkodom
Aztán a földről nézem
Hogy kiáltják fentről mind ki itt maradt bolond
Sosem értik mikor azt mondom nem megyek sehová
Én itt dolgozom
Pont úgy mint a gépek alatt
Én vagyok az ami a végén ott marad
Egy lángoló szerelemből egy porhadt torzsa
Egy újabb fullánk egy újabb óra
Szinte nyár van megyek belehugyozom a hóba
Csodálatomra nincs hó de már van tócsa
Eddig értékes volt már csak aprócska ócskaság
Az élet köldökzsinórvágás
Majd boncolás
Egy fióknyira
Fekszünk majd egymás mellett
Az acélon rekedt rideg kibertérbe költözött lelkek
A hullaházban a sírokba telefont tesznek
A földbe mindenkit a boncnok így ereszt el
Mert ha nincs isten ebben hinnetek kell
Fiókélet felhasználóknak fenomenális
Szebb fertilizációt ígérő képekkel
Álmokat megváltó reklámfényekkel
Rózsaszín limó pezsgő Párizs
Mindenki Hilton a Paris
A Tesco-ban a Hilltopot veszik
Az ego az ésszel vetekedik
A lényeg mindig az lesz ami merevedik
Azon van az elmúlás pillanatnyi hangsúlya
Kezébe adják a mikrofont az utolsó leheletre
A lefagyott virágok a tavasz fényeire felengednek
A földbe tolják sarkaik a fák
Levél koronájuk kibontják
Én is a vitorlát
Könnycseppnyi kis ország
A szögeket a szobába kiszórták
A közönség arcán a vigyorgás
A falakon szemek
Mindegyikben magad figyeled
Ha lassítok valami változik lehet
Dögszag van
Gyűlnek a legyek
Belső űrben a hegyek
Te jössz én megyek
Így megyünk el egymás mellett
Miért nem elegek a seggek és mellek?
Miért csillapíthatatlanul éhes a lelkem?
Kertet építek a sok kérdőjelnek
Mert itt ezek adnak értelmet mindennek
A válaszok hiányai
Az elveszett világaink
Mint a polaroid képek
Ott hevernek nálatok a pincében
Bort kérek s mosolygok a pincérre
A helyedre egy lufit akasztottam a székre
Még az arcodat is rányomtattam egy képre
Így egy kicsit élethűbb néha jobban szeretem
Mint téged ennek a lufinak nem feleslegesen beszélek
Ez a lufi marad
Majd a valóság dárdái kipukkasztanak
Mert ez is csak panaszkodás
Valójában az élet csodaszép
Persze felfal a magány de van kit és mi faljon
Lehet elázva szakadtan de kijöttem a viharból
Sajnálom mama hogy nem vagyok túl kitartó
Vonzóbb az italbolt
Jó magyarnak neveltek engem is
Küzdenem kell a panaszkodás és bú ellen
Legyen a kedvem jó úgy hogy nem iszom erre
Lefojtások a bordák közé akasztott fogasokon
A romkertben a napsugarak alatt olvadozó
Jégszívek tavában a liliomok
Alól bújnak fel a mocsári lótuszok
A lélek kátyús utain a lóhugyot
Kikerülöd a realitás verebei csiripelik
Hogy a férgeid már éhesek az érzelmekre
Az agy dióhéjban csak annyit suttog
Nekem mindezt élveznem kell
Mert hát még egy darabig léteznem kell
Kell muszáj bassza meg mindenki
Miért kell annyiszor azt érezni
Hogy nem akarok így tenni?
Nem akartam ott felnőni ahol felnőttem
Nem akartam rengeteg helyen dolgozni
Én nem akartam ezt a kurva életet
És pláne nem így
Csonkán
Magányosan
Mit ér ez a sok sor
Ha nincs aki olvasson
Közöttük nem ugyanaz
Mint őket
Vajon akik innen ismernek engem
Én megismerem majd őket?
Ha az utcán szembejönnek?
Vagy a boltban sorban állnak?
Egymásra ítéltek a szolgaságban
Ez elrendeltetett
Vágyszikrákat szórnak az emberszemek
Én villámhárítót játszom a mező közepén
Felettem csapadék alattam szakadék
A füstgépbe a hamvakat tették
Én a Pandorát akarom kinyitni nem a szelencét
Az utóbbit egyszer lehetne
Pandora szíve százszor nyit s bezár
Meglepetésekkel tele véreres bazár
Kék felhőkkel lepett apró hazámon
Kevés a sok festékkel fércelt határ
Rózsaszín pulloverek s kék szemek
Kezek közt könyvekbe fojtott leheletek
Ezek maradnak nekem
Hajgumival összefogott karakterek
A kócokat kutatom hátha szabad leszek
De csak jobban az ujjaidra tekeredek
Ilyen ember vagyok
Leül mellém egy lány a buszon s beleszeretek
A szemek
Mindig azok az átkozott szemek
Vagy a mosolya volt lehet
Tudja a fene
Nagy rejtelem az érzelem
Talán egy élet sem elég a megfejtésre
Vajon ha sose jöttél még?
Egyszer elmennél-e?
Mert ha csak egyszer hát ne gyere
Csillagszóró a szerelem
A sötétben kezükben vele
Szaladnak szerte szét
A gyermekek
S tavaszt harangoznak a rózsaszín cseresznyefák
Fáradtan fekszenek a mókusok az ereszre rá
A tavakban sűrűn pezsegnek a buborékok
S nagymamám kakasa még mindig kukorékol
A gerle pár amott turbékol
Az én fajtám lócákon dorbézol
Mezők felett az égbe írnak kört a varjak
Kifordult magokat falnak
Elutazott egy ideje a molnár
A malomba az üres zsákokat hordják
Várják hogy mindet lisztel töltse meg
De őt már rég semmi sem töltötte fel
S nem maradt nyomában semmi
Csak a morzsák és egy fél vekni.
