Együtt //befejezett//

I.

Június utolsó napjaiban sötét felhők lepték be az égboltot, elrejtve a nap meleg sugarait. Erős szél süvített a sírok között. A közelben lévő nagy fa ágai hangosan ütköztek egymással. A rajta lévő falevelek hangosan zörögtek. Pillanatok alatt szakadt le az ég, eláztatva az egész tájat. Aki tehette ki se mozdult a házból, vagy menedéket keresett. Pár ember tartózkodott egy temetőben. Mindenki esernyőt nyitott, kivéve egy valakit. Egy hosszú, göndör, vörös hajú lányt. Ki mozdulatlanul állt, és üveges szemekkel követte a lassan leeresztett fehér koporsót. Először az egyiket, majd a másikat. A temetés lezárulása után a jelenlévők sietve kívántak részvételt a lánynak és mentek a közelben lévő autójuk irányába. Két személy maradt ott. Egy idős férfi, és az ő egy szem árva unokája, aki felett az esernyőjét tartotta. Megpróbálta védeni a lehulló vízcseppek elől. A férfi gyengéden rázta meg családtagja vállát.

-Beta, drágám. - szólította meg óvatosan. A gyermek könnyektől fátyolos szemmel nézett fel nagyapájára. - Mennünk kell. - aprót bólintott, de nem mozdult. - Tudom, hogy fáj, de idővel el fog múlni. - próbálta vigasztalni, mikor az ő szíve is darabokban volt. Hogyne lett volna darabokban? Elvesztette a fiát, és annak hűen szeretetett feleségét, kit saját lányaként fogadott el.

-Nem fog. Ez az űr sosem fog elmúlni. - szorította kezeit mellkasára - Mindig itt lesz, úgy ahogy mindig hiányozni fognak. Az utánuk hátra maradt fájdalom sosem fog elmúlni. - mondta alig hallható hangon. Megtört az árva gyermek szíve. Észrevehető volt a szemében, az arcán, a hangján, és minden egyes mozdulatán. Az eddigi határozottsága megszűnt szülei létezésével együtt. - Már nem lesz, ki reggel palacsintával vár. Már nem lesz, ki reggelizés közbe összekócolja a hajam. Már nem lesz kinek, szerető karjaiba bújni. Kik mosolyogva néznek rám, még akkor is ha rosszat csinálok. Kinek mondjam el, ha valami bánt? Ki fogja meghallgatni a gondjaim? Ki fog felvidítani? - halkult el teljesen az elveszett hang gazdája.

Az örege ingét szorította utolsó mentőövként. Homlokát mellkasának döntötte. Sírt, keservesen sírt. A ráncos arcon is könnyek kezdtek el folyni. Pár kósza könnycsepp volt, amit a temetés után ejtett el. Nem szerettei elvesztése miatt, hanem unokája láttán. Őt is emésztette belülről a gyász. Pont annyira, mint mikor 28 éve apját, 15 éve anyját és 8 éve a feleségét vesztette el. Átélte már ezt a fájdalmat nem egyszer, hanem többször. Bár megszokni nem tudta, mert nem lehet, tudta hogyan álljon hozzá. Milyen érzés. Tartotta magát amennyire lehetett, de elveszett unokája mellett fogalma sem volt mire készüljön. Nem tudta mit tévő legyen? Nevelt már egyszer gyereket. Jól is csinálta. De egyszer sem nevelte árva unokáját. Nem engedhette, hogy a depresszió magába szippantja. Talán 67 év kellett ahhoz, hogy rájöjjön mi a legnehezebb. Nem elengedni. Nem gyászolni. Nem a szeretteink elvesztése. Nem egyedül élni. Nem. A legnehezebben egy élő családtagunkat támogatni a gyászban, az elkeseredettében, úgy hogy mi magunk is ezen megyünk keresztül. Nem azért kell mosolyognia, hogy mások ne lássák gondját, hanem hogy unokájának példát tudjon mutatni. Határozott alak legyen élete hátra lévő részében.

-Úgy hiányoznak Joe papa. - nézett fel a férfire. Látta a könnycsepp helyét, de nem szólt róla egy szót sem róla. Az öregember aggodalomtól terhes arccal nézett le rá. Rettegett, hogy soha nem látja többet mosolyogni az ő féltett kincsét.

-Jól fogod csinálni. - mondta a lány, mintha tudná mit gondol családtagja.

Talán tudta, talán nem, mi ezt nem tudhatjuk, de az öregember számára ez rengeteget jelentett. Egyszerre volt számára biztató és ijesztő. A lány a férfi karjába karolt. Elindultak a magányosan parkoló zöld terepjáró felé. Régi autó volt már. Még annak idején lett véve, mikor élt Beta mamája. Virágokkal foglalkozott és igen jól tudott jönni a szállításnál. A mai napokban egyszer-kétszer elő fordult, hogy nem indult be, de még mindig ugyanúgy néz ki, mint új korában. Beta házához vezető út csendben telt el. Nem beszéltek, nem hallgattak zenét. A beszédnek nem most volt itt az ideje. A zenére úgyse figyelt volna senki. Mindkettő személy gondolataiba merült el. A gyermek a szüleire emlékezett vissza, míg a felnőt a holnap miatt aggódott. A jelenre a vezetés miatt figyelt a volán mögött ülő férfi. A Horvátországi házban két hónapot töltöttek. Pakoltak, meghirdettek pár dolgot és sikeresen eladták őket. Szülei ruháit gyűjtő központoknak ajándékozták. Apja ruhái közül pár felsőt, míg anyja után pár ruhát hagyott meg. Azokat melyeket ő akart hordani. Magán is végzett egy kis változtatást. Vörös haját feketére festette, minek alja vörös színben végződött, elöl két vörös tincs keretezte szeplős arcát, amin a kis apró pöttyök a sok sírás miatt látszottak csak. Augusztus végén szobája bútorait bútor szállítók vették át, majd a reptérre indultak. Joe egy órával később a parkolóban állt meg. A hátsó ülésekről elvette a két táskát. Egy női kis táska és egy férfi oldaltáska. Odasétált az anyósülés ajtajához és kinyitotta. Nem azért nyitotta ki az ajtót, mert a gyerek, ezt szokta meg. Azért nyitotta ki, mert a lány nem volt rá képes. Teljesen ki volt merülve. Két hónapja folyamatosan sírt. Keveset eszik és iszik, azt is nagyapája unszolására. Beta szipogva szállt ki és vette el a felé nyújtott táskáját. A néma csendet a férfi telefonja zavarta meg.

~ Helló, itt Joe Fray. - mondta a jól megszokott szöveget.

~ Jó napot. A szállításról szeretném értesíteni. A jármű másik útra tért át. A szállítmány csúszik pár napot.

~ Rendben. Köszönöm. Viszlát. - nyomta ki a telefont idegesen.

-Mi történt? - aggódva kérdezte a lány.

-A bútoraid nem fognak időben megérkezni. Csúsznak pár napot.

-Majd alszom az ottani ágyon. - vonta meg a vállát. Nem érdekelte mi van a bútorokkal.

-A szobád összes bútora el lett adva, hogy elférjenek azok amik itt voltak. - mondta el a férfi. Aggódott, hogyha a szállítást nem tudja jól elintézni, akkor a nevelésben sem lesz jó. Bár nem az ő hibája a bútorok késése, mégis hibásnak érezte magát érte.

-Majd alszom a kanapén. - vont vállat ismét a lány. Tudta hogy nem fog aludni. Félt álomra hajtani a felét, mert mindig az autóbaleset játszódott le előtte. Mindig másfajta módon. Magát hibáztatta, így bűntette lelkiismerete. Ha nem hívta volna fel őket, talán észre vették volna a rossz sávban közeledő autót. Ha nem rá figyelnek, időben tudtak volna reagálni.

-Az kényelmetlen, majd alszom én ott. - az örege mondatát meg se hallva indult el a kapu felé. Az ellenőrzésen könnyen átjutottam. Felszállt a repülőre, megkereste a helyét és leült. Perceken belül mellé ült a gondviselője.

~Üdvözöljük Horvátország - Magyarország járatunkon. Megkérjünk minden kedves utasunkat, csatolják be az öveket. Megkezdjük a felszállást. ~