Együtt //befejezett//

IX.

Látta a lányt darabokra hullani. Hallotta a lány minden mondatát. Megértett mindent. Valakik hiányoznak neki. A szüleivel történt valami. Még a hülye is rájött volna, hogy a szülei hiányoznak neki és nem, azért mert ő ide utazott. Sajnálta a lányt és szörnyen féltékeny volt. Féltékeny volt arra a pasira, aki ebben a nehéz időben mellette állt. Törődőik vele. Vigasztalja. Megöleli. Csókot ad neki. Féltékeny volt arra a pasira, mert ő megtehette, azt amit ő szeretett volna. Nem mehetett oda. A lány egyértelműen a tudtára adta, hogy nem kedveli. Nem esett jól neki, de nem volt mit tennie. El kell engedni, még akkor is mikor meg se kapta. Abban a pillanatban ő is egyedül érezte magát, teljesen más okokból.

- Ennyit arról, hogy az ember társas lény. – túrt bele idegesen a hajába, majd állt fel a földről. Elindult az épület felé. A szertárt nem tudta bezárni, mert nem volt bent minden labda. A kulcsot a zárba tette és a kijárat felé indult meg.

- Beta. – hallotta a lány nevét. Döbbenten megállt, de nem látott senkit és nem hallott semmit.

- Szuper, már képzelődőm is. – mikor lépett egyet újra hallotta a lány nevét. Próbálta figyelmen kívül hagyni hiába hallotta egyre közelebbről. - Ha így megy tovább az őrületbe fog kergetni ez a lány. – nézett a plafon felé.

- Csobán? – hallotta meg a saját nevét ismerős hangon. Oldalra nézett és észrevette a férfit.

- Joe? – kérdezett rá, mikor látta, hogy ő az.

- Hogy vagy fiam? – érdeklődött.

- Megvagyok. Előbb azt hittem megőrülök. Beta nevét hallottam. – mondta el, mire a férfi értetlenül nézett rá.

- Én szólítottam, mert már vagy 10 perce keresem.

- A pályán van. – válaszolta meg a fel nem tett kérdést.

- Mi? Honnan ismered? – lepődött meg.

- Az én osztályokba jött és már reggel is találkoztam vele. – vonta meg a vállát.

- Te hitted azt, hogy fázik? – mutatott rá a gyerekre, miközben majdnem elnevette magát. Mégis, hogy lehet ilyen kicsi a világ? Reggel Csobán találkozott az unokájával, aki az ő kosár csapatában kapitány egyben az ő segítője és most egy osztályba járnak.

- Na igen, az én voltam. – vakarta meg kínosan a tarkóját. - Én miattam sírt reggel. Nem tudtam, hogy meghaltak a szülei. Részvétem miattuk. Nem akartam neki fájdalmat okozni. Sajnálom, hogy feltartottam reggel és feszegettem a határokat nem kellett volna. Sajnálom, hogy miattam sírva szaladt haza. Sajnálom, hogy nem védtem meg hamarabb a húgomtól, mielőtt elfajultak volna a dolgok. Le fogom állítani, hogy kiderítse Beta kilétét. Esküszöm, hogy most nem miattam sírt. Nem miattam duzzadtak fel a szemei. Azt se tudta, hogy ott voltam. – mielőtt elszólta volna magát az érzéseivel kapcsolatban, összeszorította a száját. Tette után eszmélt rá, hogy miket mondott. A francba ezzel az őszinteség rohammal. Ritkán van nála ilyen, de az inkább akkor mikor részegre issza magát. Meg fog bolondulni. A férfi lefagyva állt és meredten bámulta a fiút. – Joe? – lóbálta meg előtte a kezét, mire a férfi reflex szerűen lendítette a kezét. A keze Csobán arcán landolt. A fiú feje oldalra lendült. Kezét a piros arcához emelte.

- Basszus. Jól vagy? Ne haragudj. – tért észhez Joe.

- Ja, ez most kijózanított. – nem akar több ilyet kapni, vagy akár erősebbet. Jobban teszi, ha kerülni fogja az unokáját. Bármikor okozhatna a lánynak csalódást és ő, ezt nem akarja. Nem akar fájdalmat okozni a lánynak, így a titkát is meg fogja őrizni. Vigyázni fog rá az árnyékból.

- A labdát vigyétek vissza. A szertárt jó lenne bezárni. Mennem kell. Szia Joe. – intett neki és folytatta az útját a kijárat felé.

- Beszédem lesz veled. Holnap a válogatás után a kávézótokban. – hallotta a fiú és bólintott. Joe a pálya felé indult, ahol meglátta az unokáját a pályán feküdni. Messziről észrevehető volt kisírt szeme. Nem hagyhatja, ezt még jobban elfajulni. Orvoshoz kell vinnie. Muszáj lesz még ha Beta ellenezni is fogja. Az ő érdekében fogja tenni.

- Beta. – szólította meg mikor már felette állt. A lány rá nézett majd felállt. A labdáért ment és felvette. A szertárt felé indult, betette a labdát, bezárta az ajtót,  benne hagyta a kulcsot, és elindult a kijárat felé. Mindezt néma csendben. Beszállt a kocsijukat és várta a papáját. - Beta, drágám, beszélj hozzám. Hagyd hogy segítsek. – kérte az örege, de ő nem reagált rá.

Amint a ház elé értek Beta kipattant a kocsiból és a szobájába szaladt. Sírva borult az ágyra. Nem foglalkozott azzal, hogy van a szobája berendezve, vagy hogy ki kéne pakolnia a cuccait. Keservesen sírt a friss huzatot markolva. A papája lassan besétált hozzá és leült mellé. Lassan simogatni kezdte a hátát. Aggódott érte, ki se tudta fejezni mennyire. Egyre jobban az járt a fejemben, hogy ide segítség fog kelleni. Percek, talán fél óra telhetett el mire elhatározta magát és megszólalt.

- Beta. – rázogatta meg a vállát, hogy figyeljen rá unokája. Lassan oldalra fordította a fejét, de nem látott semmit könnyei és szemébe tapadt haja miatt. - Segítségre van szükséged. Orvosi segítségre. – a lány erre hangosabban kezdett el zokogni. Nem válaszolt semmit, egy szót se szólt, csak keservesen sírt.

Nagyapája keservesen sóhajtott. Kiment a szobából egyedül hagyva az összetört szívű gyermeket. Beta addig sírt míg álomba nem merült.

Az idős férfi a kanapén ült kezében a telefont szorítva. Lába idegesen járt és néha-néha Beta szobája felé tekintet. A temetés előtt Adela azt tanácsolta neki, hogy hagyjon időt a gyógyulásra. De mennyit? Pár napot? Az már eltelt. Heteket? Már az is eltelt. Hónapokat? Már kettő eltelt. Nem fogja bírni szenvedni látni még több hónapon át. Éveket? Nem hagyhatja, hogy így legyen. Ki kell találnia valamit. Talán az orvos még korai. Lehet nem nyílna meg. Lehet nem mondana semmit. Neki is csak egyszer mondta el és az is kiabálva történt a temetőben. Hirtelen Csongor jutott eszébe. Ő látta ma kiborulni a pályán. Tudja mi történt Beta szüleivel. Egy korosztály. Emlékezett rá, mikor a fiú az edzések utána ott maradt és panaszkodott neki mialatt a labdát dobálták. Tudja, hogy a fiúnak is voltak gondjai. Az ikertestvére lány, a lányok meg hamarabb megnyílnak egymásnak. És ott van a haverja, Gábor aki az anyjával és a testvérével él. Talán ők tudnak neki segíteni. Talán, ez beválhat. Kikereste a számat és hívni kezdte. Második csörgésre fel is vette.

~ Hello Joe. – szólt bele rögtön.

~ Szia. – köszönt a tarkóját vakarva. Gondolkozott rajta, hogy kéne kezdenie. Nem mondhatta azt, hogy legyél a barátaiddal Beta közelében, mert félek tőle, hogy belebolondul a gyászba.

~ Ma akarsz találkozni? – kérdezte Csobán, mert azt hitte ez miatt hívta. Neki végül is mindegy, mert délutánonként be szokott segíteni, és most is a kávézóban dolgozott.

~ Várj egy kicsit. – Beta szobájához sétált és az unokájára nézett. Észrevette, hogy alszik, így bólintott egyet.

~ Az jó lenne. – sóhajtott egyet. A fiú sejtette, hogy nagy gond van, de ez nem lepte meg, mert tudta mi a helyzet. Már Csengének is mondta, hogy nem kell az infó. Már tudja, és nem kell kideríteni semmit. Testvére erősködött, hogy mondja el neki, de nem tette. Megígértette vele, hogy ne kutakodjon Beta után.

~ Várlak. – nyomta ki a hívást köszönés nélkül.

Sose szokott elköszönni, ezt Joe is nagyon jól tudta, így nem vette magára, de továbbra is bunkóságnak tartotta. Felhúzta a cipőjét és elindult gyalog. Nem volt messze. Jó ha tíz percbe telt mire odaért kisebb utcákon át. Az ajtót kinyitotta és megszólalt felette a csengő jelezve, hogy vendég érkezett. Nem vendég volt ő, hanem egy tanácstalan öregember.

🐇Kellemes Húsvéti Ünnepeket Kívánok Mindenkinek🐇