Együtt //befejezett//

LII.

Másnap reggel Beta a szokásos francia bugyi és apuja után maradt felsőben ment ki reggelizni a szemét dörzsölve. Meglepődve tapasztalta, hogy Dalma már a reggelije végénél jár. Elmormogott egy jó reggelt felét és a tálból kivett egy zöldalmát. Abban a percben ahogy beleharapott a gyümölcsbe megszólalt a csengő.

- Kinyitom. – állt fel Dalma az asztaltól.

Beta bólintott és bosszankodva evett tovább, hogy még reggeli közben is zavarják. Az ajtóban halk beszélgetést hallott, de nem tudta beazonosítani ki a váratlan látogató. Túl halkan beszéltek ő meg még fáradt volt. A beszédet közeledő léptek hangja váltotta fel és hirtelen nagy kezek takarták el a szemét.

- Akárki is vagy eszek, úgyhogy jobban teszed, ha leülsz a seggedre és megvárod míg befejezem. – morogta mérgesen az orra alatt. Mondata bevált, mert a kezek eltűntek szeme elől, így tovább tudott enni.

- Jó reggelt szépségem. – arcán puha ajkakat érzett, aminek hatására halványan elmosolyodott.

- Még mindig enni akarok. – nézett fel rá – Mit keresel itt, ilyen korán? – azon már meg sem lepődött, hogy itt van. Máskor is volt rá példa, mondjuk akkor elaludt.

- Gondoltam elviszem suliba a barátnőmet. – ült le mellé.

Beta először összevont szemöldökkel nézett rá, mert az nem magyarázat arra, hogy ilyen korán itt legyen. Jól tudja, hogy hétkor szokott elindulni akár kocsival akár gyalog megy. Az előbbi esetben hamarabb beért, de nem zavarta hiszen a barátaival volt. Végül megvonta a vállát és mosolyogva bólintott.

- Dalma itt fog lakni, ha értem jössz őt is viszed. – jelentette ki határozottan. Mégis, hogy nézne már ki, ha őt itt hagynák sétálni.

- Van hátul ülés. – idézte szavait az említett lánynak.

- Köszi. – köszönte meg.

- Elkészülünk és mehetünk. – állt fel az asztaltól és kidobta a kukába az alma szárát.

Beta kiskora óta megeszi az alma csutkáját és ez miatt sokszor formán néztek rá az iskolában. Szülei mindig azt mondták neki, hogy almafa fog nőni a hasába. Ám ezekkel mit sem foglalkozva a későbbiekben is ugyanúgy megette. Dalmára nézett, aki várakozva nézett összefont karokkal.

- Jaj tényleg. – csapott a homlokára – Kell neked ruhát adnom, míg nem hozzuk el a tiéd.

- Jaja. – helyeselte bólogatva.

A szobába beérve Beta kitárta a szekrények és végig mutatott a benne lévő ruhák sokaságán. Elég nagy volt a választék. Imád vásárolni és imád divatosan öltözni és ha már anyagilag is jól áll, miért ne tenné meg?  Dalma végig nézette őket és meglepődve tapasztalta, hogy sokkal több a színes ruha, mint a fekete. Fordítva gondolta az öltözködése miatt.

- Te mit veszel fel? – kérdezte tanácstalanul.

- Ezt. – jelentette ki határozottan Beta.

A kezében egy bordó szettet tartott, ami egy testhez simuló, combközépig érő, bordó szoknyából és hosszú ujjú haspólóból állt. Az ígértek ellenére a felső nem volt kivágott, mégis kihangsúlyozta tökéletes alakját.

- Így se vagyok előrébb. Túl nagy a választék. – sóhajtott fel – Én ehhez nem vagyok hozzászokva. – húzta el a száját.

- Tessék. – nyomott a kezébe egy ugyanolyan szettet, mint az övé, csak az sötétkék színű volt.

- Így egymáshoz fogunk öltözni. – lelkesedett fel.

- Ha gondolod megtarthatod. Egyszer volt rajtam, majd rájöttem, hogy a bordó sokkal jobban áll.