Együtt //befejezett//

LXXIX.

Gyönyörű kisbaba volt és most, hogy kezdett megnyugodni még csodálatosabbnak tartotta. Emlékezett rá, hogy az anyja mesélt arról, mikor ő volt kicsi. Felidézte magában ahogy azt mondja, hogy a kisbabák érzik a körülöttük lévő világot. A fáradt anya és aggódó családtagok negatív hatással lehettek rá vele ellentétben. Ő az anyjával töltött boldog pillanatokra emlékezett vissza és a tőle hallott altatót dúdolta. Talán ennek volt köszönhető, hogy negyed órával később Blanka csendes nyugovóra tért a karjaiban. Mosolyogva vitte be Ákos szobájába és tette le az ágyra a fal mellé, hogy még véletlenül se essen le. A letétele persze nem volt zökkenőmentes, mert először apró teste alá fordult a karja, de szerencsére nem ébredt fel. Az ajtót nyit a hagyta, felkészülve arra, hogy bármelyik percben hozzá siessen.

- Még, hogy nem értesz hozzá. – sétált oda hozzá és zárta a karjaiba.

- Csak nyugodt légkörre volt szüksége. – Ákos értetlenül nézett rá, de végülis annyiban hagyták.

- Hogy haladsz? -  kérdezte a mosogató irányába nézve.

- A fele kész. – mondta el a látottakat.

- Rendben, akkor folytasd, ha végeztél jöhet a takarítás és a felmosás. Én addig intézem a ruhákat. – kezdte el összeszedni a baba ruhákat. A fürdőbe belépve meg sem lepődött a kupin, de mikor kiszedte a vizes ruhát a gépből akkor már igen. Ugyanis egy fehér kezeslábas pár helyen rózsaszín foltos volt. – Ez most komoly? – kérdezte magától. A következő adagot már színek szerint mosta a gép és a szárítóból is kivette a szárazt és berakta a vizeset. A megszáradt holmikat egy kosárba hajtogatta és takarítani kezdett.  Közben megérkezett Zoli is a boltból, így ő rá a nappalit bízta. Este nyolc óra múlt mire mindennel végeztek és fáradtan fogytak le a konyhában lévő asztalhoz.

- Örök hálam. – nézett rá hálásan Zoli.

- Ugyan. – legyintett egyet – Ennyivel tartottam, ha már kétszer te láttál el. – nevetett fel.

- Igaz. – mondta nevetve, de nem értett vele egyet. Ha minden volt páciense ennyit segítene nekik, mint Beta, akkor a világon semmi dolguk nem lenne.

A nevetést síró Blanka szakította félbe. Beta rögtön a szobába sietett. Mire a többiek oda értek ő már a karjaiban ringatta. Ez úttal nem csillapodott a sírás. Meglapogatta a pelenkáját, de az még szinte üres volt régen, hogy nemrég volt kicserélve. Eszébe jutott, hogy akkor evett mikor jött és azóta már eltelt pár óra. Éhes lehet.

- Azt hiszem itt az ideje az etetésnek. – fordult Zoli felé jelezve, hogy ébressze fel a feleségét, mert nincs félre rakott tej.

- Pár perc. – sétált el.

- Jól áll a karjaid között. – ment oda hozzá Ákos és megsimogatta Blanka már vörös fejét és Beta arcára nyomott egy puszit.

- Komolyan gondolod? – kérdezte meg csillogó tekintettel egyben kíváncsian és aggódva. Titkon reménykedett benne, hogy az ajtó előtt elhangzott mondatot is komoly gondolja.

- Amennyire itt állok. – bólintott mosolyogva.

Beta mellkasában melegség terjed el és, ha nem tartotta volna karjai között a kisbabát, akkor már rég a karjai között lett volna. Érezni akarta birtokló ölelését, lassú simogatását, apró puszijait, gyengéd csókját, mindenét ami ő volt. Szerette, tiszta szívéből és ez ellen nem tudott mit tenni, de nem is akart. Jó volt neki minden úgy ahogy van. Talán egy dolgot változtatna, de annak még nem jött el az ideje.

- Itt van anya. – sétált oda Ivett és vette el a lányát – Köszönök mindent. – simogatta meg Beta karját, majd fia arcát és távozott a szobából, hogy megetesse.