Együtt //befejezett//

XXIII.

A kiabálásra egy hajléktalan öregember figyelt fel. Oda sétált a lányhoz és megállt előtte. A lány észre vette, ezért felült. Könnyes szemekkel nézett fel rá. Először megijedt tőle, de hamar megnyugodott barátságos mosolya láttán. Nem ártó szándékkal jött ide, állapította meg. Nem kell még több fájdalmat elviselnie, mert ő naivan este egy parkban van és kikezd vele egy hajléktalan. Legalább ebben megszánja az élet.

- Mi a baja szép hölgy? – kérdezte kedvesen az idegen.

- Romokban az életem. – hajtotta le a fejét.

- Nekem nem úgy tűnik. Nem vagy toppon, de nincs romokban az életed. – ült le a pad szélére megtartva a tisztes távolságot. Nem akarta megijeszteni az idős ember és félt a lány reakciójától. A legtöbb ember fél a hajléktalanoktól, vagy undorodva siet el mellőlük.

- Mégis honnan tudná? – kérdezte meg indulatosan. Mégis mit tudhat egy idegen mikor nem is ismeri? Semmit. Ha tudná is csak akkor értené meg, ha ő is átment volna ilyenen.

- Van tető a fejed felett? – kérdezte válasz nélkül.

- Van. – válaszolt értetlenül.

- Van minden nap az asztalon étel? – Beta válaszul bólintott - Van víz amit megihatsz és amivel tisztálkodhatsz? – ismét bólintott - Van szerető családod? – erre a kérdésre már a fejét rázta.

- Meghaltak a szüleim. Papámmal élek. – sokkal könnyebben mondta el egy idegennek. Tényleg igaz, hogy egy idegennek könnyebb megnyílni és mindent elmondani.

- A papád szeret? – habozás nélkül kezdett el hevesen bólogatni és arcán megjelent egy apró mosolyt. Eszébe jutott, milyen karjai közé bújni, milyen szeretetteljesen beszél hozzá.  - Ahol van szeretet, ott van a családod is. Nincs megszabva ki tartozik a családhoz. – mondta el bölcs elméletét.

Beta elgondolkodott ezen és végül bólintott. Be kellett látnia, hogy nem egy ember él nevelőszülőknél, ahol szeretik őt. Nekik az a családjuk, hiába hogy nem a vérszerinti szüleik. De az teljesen más. Nem lehet összehasonlítani a kettőt.

- Van szerető családod? – kérdezte meg újra, mire alig észrevehetően bólintott.

Neki ez akkor sem egy család, nem tud rá úgy tekinteni. Számára az a család, ahol van egy anya egy apa és minimum egy gyerek, mint ahogy az ő esetükben volt. A papája a családtagja, de nem az egész családja. Egy idegennel mégsem fog erről vitatkozni, úgyhogy inkább magában tartotta.

- Vannak barátaid? – újabb bólintás. - Akkor mégis miért van romokban az életed? – kérdezte meg. Most még egyszer mondja el, hogy meghaltak a szülei? Akkor úgyis ugyan ide jutnának ki.

- Mert hiányoznak a szüleim és  . . . azt hiszem . . . Ákos is. – suttogta a nevét.

Az öreg ember meg dörzsölte a szakállát és gondolkodni kezdett. A szülei miatt kívánhat részvétet, de azzal nem lesz neki jobb. A gyász az élet része. Mindenki többször megtapasztalja míg az élők sorában van és ezt meg kell tanulni elfogadni. A gyász is egy próbatétel, amelyet meg kell ugrani. Hozzá járul a személyiség fejlődéséhez és az ember megerősödéséhez. Mert az ember, akkor élt igazán az életében, ha idős korában el tudja mondani, hogy ő ezt is átélte, túl tette rajta magát. Minél több dolgot cselekszik életében, minél több dolgon megy keresztül annál több értelme van az idős kornak. Az idős kor a nehéz élet után megérdemelt pihenés.

- Ákos a barátod? – kérdezett rá végül a névre amit alig értett.

- Nem. Ő egy fiú, akit nem rég ismertem meg. Kedvelem, de nagyon csúnyán megbántott. – mondta el röviden a részleteket kihagyva.

- Meghallgatod egy hajléktalan öregember tanácsát? – eddig is azt csinálta, így megvonta a vállát - Menj el valahová. Törj és zúzz, kiabálj ahogy akarsz, sírj, ha kedved tartja. Amint lenyugodtál hallgasd a csendet és rájössz mit diktál a szíved. Szigorúan, csak arra koncentrálj! Utána tudni fogod mit tegyél. Egy biztos, ne ragadj le a problémákon. Szüleid nem fognak visszatérni. A pasit meg szerezd meg, ha szereted.

- Köszönöm. – fordult felé mosolyogva.

Körülbelül még egy órát beszélgettek. Beta megtudta, hogy a férfi egy katona volt. Szolgálati idő letelte után hazatért és akkor a felesége egy másik férfi gyerekét várta. Bánatában a munkájába temetkezett. Egy gyárban dolgozott, ami egy este leégett. Elvesztette a munkahelyét. Próbálta fizetni az albérletet, de nem sikerült neki, így kidobta onnan a tulaj. Nem vették fel máshova dolgozni, akár hova jelentkezett. Próbált a maradék pénzből megélni, de hamar elfogyott és az utcán maradt. Azóta úgy él, ahogy tud. Próbálkozott később is munkahelyet keresni, de hajléktalanul még kevesebb esélye volt.

Beta megsajnálta a férfit, ezért búcsúzóul adott neki némi pénzt. Úton hazafelé azon gondolkodott, hogyan tudna neki segíteni. Kicsivel éjfél után ért haza. A házban sötétség uralkodott. Kibújt a magassarkúból és a szobájába lopakodott. Gyorsan letusolt és az ágyba bújt. Egy kicsit telefonozott. A csoportban több mint ötven üzenet fogadta. Egyet se olvasott el, csak beírta hogy jól van, így legalább aggódni már nem fognak érte. A telefon újra sűrű pityegésbe kezdett, ezért lenémította. Már majdnem elaludt, mikor egy hangos kiabálást hallott meg. Ijedten ült fel az ágyban. Mégis ki lehet az?

- Hahó? – kérdezte magához szorítva a paplant, de válasz nem érkezett.

Letette két lábát a földre és árgus szemekkel figyelte a szobája ajtaját. Mi van, ha betörtek hozzá? Mi lesz, ha elvisznek valamit? Mi volt, ez a kiabálás? Esetleg Joe papáját bántották? Halkan az egyik dobozhoz osont és megkereste a másik doboz paprikasprayt. Kivett meg egy kupát és elindult az ajtó irányába. Az ajtót halkan kinyitotta, kidugta a fejét és körbe nézett. A folyosón sötétség és csend uralkodott. Semmi aggodalomra való okot nem látott. Lassan kifújta a levegőt és elindult papája szobája felé. Az ajtó alatti résen fény szűrődött ki és ismeretlen hangokra lett figyelmes. Valaki nyöszörgött, lebegő hangot és halk szitkozódást hallott. Mi van, ha Joe papája nyöszörgött, mert leütötték és a betörő a társával beszél? Lebegni meg nem tudta mi lebeghet. Az ajtó előtt állva tovább hallgatózott. Úgy állapította meg, ketten lehetnek. Hirtelen morgásra lett figyelmes. Összevont szemöldökkel nézte a kilincset. Egy ember se tud, így morogni.