Együtt //befejezett//

XII.

- Beta. – szólította meg az ajtóban állva, de semmi reakció nem érkezett. Oda sétált mellé és megérintette a vállát. - Beta, ébresztő. – próbálta ébreszteni. Mikor a lány percekkel később sem reagált, mosolygó arca kezdett aggódva válni. Nem tudta elképzelni, miért nem kell fel percek óta.

Hirtelen ötletből vezérelve orrához emelte az ujját. Ijedten kapta el a kezét, majd tette a nyakára, mikor nem érzett semmi levegőt. A nyakán érzett egy kis lüktetést, de alig volt észrevehető. Sportos mivoltának és alkatának köszönhetően karjaiba kapta és a kijárat felé sietett gyorsan felkapva a kulcsokat. Kivitte a kocsiba, ami a ház előtt parkolt, és betette az anyósülésre. Joe agya teljesen kikapcsolt. Alig fogta fel mi történik? Egyfolytában az lebegett a szeme előtt, hogy minél előbb a legközelebbi kórházba kell érnie, nehogy valami komoly baja legyen és elkéssen. Rosszabbnál rosszabb dolgok játszódtak le előtte. Még az öngyilkosság gondolata is megfordult fejében. Vágást nem látott rajta, de ez nem zárja ki, hogy nem vett be túl sok gyógyszert. Bár nem látott a szobában erre utaló jelet, emlékeztetnie kellett magát, hogy nem is nézett szét, csak tegnap este és akkor sem alaposan. A kórház előtt gyorsan leparkolt. Kiszállt a kocsiból és a túloldalra sietett, majd kivette az eszméletlen lányt és az épületbe sietett vele. A recepcióhoz ment és megszólította a pult mögött ülő idős nőt.

- Elnézést. Segítsen nekem. Az unokám Beta nem tér magához. – a nő ránézett és bólintott. Gyorsan a telefonért nyúlt és beleszólt.

- Sürgősen gyere ide. Egy férfi van itt egy eszméletlen lánnyal. – az utolsó szó után pár másodperc csend lett, majd letette a készüléket. Újra felnézett és észre is vette a közeledő orvost a férfi mögött.

- Jó napot. Dr. Nagy Zoltán vagyok. Kérem kövessen és mondjon el mindent. – Joe bólintott és tette, amit az orvos kért.

- Joe Fray vagyok ő pedig az unokám Beta Fray. Reggel hiába keltettem nem tért magához. Nem éreztem, hogy lélegzik és a nyakán alig éreztem a pulzusát. Rögtön ide jöttem. – ment be az orvosi szobába, mikor kinyitotta az ajtót neki. Joe letette az ágyra és hátra lépett, hogy hozzá férjen az orvos.

- Értem. Mikor beszélt vele legutoljára? – kérdezte az orvos, miközben elkezdte vizsgálni.

- Tegnap délután. Nem tudom mennyi lehetett az idő. – vakarta meg idegesen a tarkóját. Az orvos hümmögött és a férfira nézett.

- Van egy jó és egy rossz hírem. – szólalt meg percekkel később, Joe aggódva bólintott - A jó hír, hogy az unokájának nincs semmi betegsége. A rossz hír, hogy nincs jól. Ki tudja mióta alul táplált és kevés folyadékot jutatott a szervezetébe. A teste ki van száradva. A duzzadt szemekből sírásra következtetek. Magas láza is van. Nem kerülte el a figyelmét a csuklón való kötés sem.  Nem avatkozom bele a betegeim magánéletébe, de ajánlanék egy orvost.

- Köszönöm. – mondta csalódottan Joe. Csalódást okozott Beta szüleinek, neki és magának is. Nem tudta, ezt megakadályozni. Nem vette észre. Sejtette hogy nem egészséges, amit csinál, de meg se fordult a fejemben, hogy ez idáig vezethet.

- A mai napra szeretném bent tartani megfigyelésre. – nyújtott át két kártyát, amin az ő és egy pszichológus elérhetősége található - A recepción adja meg a kért adatokat. – Beta papája bólintott és távozott a kivizsgáló teremből.

Az orvos a fiatal lány felé fordult. Beta karjába vezette az infúziót és egy injekciót adott neki amitől le fog menni a láza. Amint elvégzett minden szükséges dolgot megállt mellette és nézte. Sejtette, hogy valami nincs rendben, de mint említette nem folyik be. Nem tartozik a munkakörébe más magánéletében való turkálás. Már azt furcsállja, hogy a nagyapája hozta be és nem valamelyik szülő.

Joe a recepcióhoz ment és elmondott minden szükséges adatot. Nevét, korát, lakhelyét, iratok számát és a legközelebbi hozzátartozó nevét és telefonszámát. Mikor a sajátját mondta a pult mögött ülő idős nő fájdalmasan nézet rá. Mint ahogy azt már megszokhattuk az emberek mindig kíváncsiak mindenre, így Joe sem lepődött meg, mikor megkérdezte az a nő, akinek a nevét sem tudja.

- Mi történt Beta szüleivel? – kérdezte meg és hangjában jobban lehetett hallani az együttérzést, mint a kíváncsiságot.

- Hogy hívják? – kérdezte meg Joe válasz helyett.

- Vincze Viktória. – válaszolt és érdeklődve nézett rá a választ várva.

- Autóbalesetben haltak meg nem rég. – a nő a szájához kapta a kezét és döbbenten nézte az előtte álló szomorú férfit.

- Ez borzalmas. Részvétem. Nekem a férjem hunyt el két évvel ezelőtt. Csendes halála volt. Nem most történt, de még mindig érzem hiányát. – a férfi meglepődötten nézett rá az utolsó négy szó miatt. Lehet, hogy neki is éveket kell várni míg Beta meggyógyul? Ő, ezt nem fogja bírni! Ez a második napja, hogy Magyarországon lakik vele az unokája és már kórházban vannak.

- Részvétem. Mikor kezdett el kigyógyulni a gyászból? – érdeklődött.

- Tessék? – döbbent le a nő és kezdett el mérges lenni - Ez nem egy betegség! Ebből nem lehet kigyógyulni. Sosem fogja elfelejteni őket, és míg a szívében és az emlékében élnek mindig ott lesz a gyász. Nem fogja mindig ennyire erősen érezni, de mindig ott lesz. – ezt vitatni sem tudta. Akárhányszor gondol elhunyt szerettei közül valakire szívét mindig keserűség fogja el. Mégis most teljes pánikban volt unokája miatt. Őt egyszer sem viselte meg ennyire egyik sem.

- Értem. Azt hiszem jobb lesz ha megnézem, hogy van Beta. – Viki bólintott és a papírokat kezdte el rendezni.

Joe bement Beta korosztályra, ahová át lett tolva. A szobába rajta kívül még három gyerek volt. Volt egy lány, aki valószínűleg aludt, de semmi különöset nem vett észre rajta. Egy másik lánynak a bal alkarja volt bekötve és a kötés egy kicsit át is ázott. A harmadik gyerek egy fiú volt, akinek a jobb lába volt begipszelve. És ott volt egyetlen élő rokona, kit jobban szeretett bárkinél. A három gyerek és Beta között, az volt a különbség, hogy unokájáról tudott mindent, míg a többiekről semmit. A négy gyerekben az volt a közös, hogy egy olyan helyen vannak, ahol nem kéne lenniük. Senkinek nem kéne, egy kórházban lennie.

- Uram. – hallotta meg mire felnézett és észrevette az ablakhoz legközelebb lévő ágyban egy fiút, aki megszólította.

- Igen? – kérdezte érthetetlenül. Minek szólítja meg egy ismeretlen fiú?

- Tudna nekem egy kicsit segíteni?

- Persze. Mit szeretnél? – kérdezte és oda sétált hozzá.

- Mosdóba kéne mennem, de még nem kaptam mankót lábra meg nem tudok állni. Kérne nekem egyet? – kérdezte meg tisztelettudóan. Igazából már rég kapott, de az ágy takarta a földre fektetett segítő eszközt. Mosdóba, se kellett mennie. Beszélgetni szeretett volna, de nem tudta, hogy kezdjen bele, ezért kért még egyet. Jobb ötlete nem volt.

- Persze, mindjárt jövök. – Joe kiment a kórteremből és leszólította az ajtó előtt elmenő fiatal nőt.

- Elnézést. – a nő rögtön megállt és rá nézett.

- Miben segíthetek? – kérdezte unottan.

- Az egyik gyereknek kéne bent egy mankó. Mosdóba szeretne menni.

- Máris hozom. – sietett el a nő, mielőtt megköszönte volna. Itt mindenki siet egyik helyről a másikra. Visszament és leült Beta ágya melletti székre.

- Mindjárt hozzák. – informálta a fiatal gyereket, aki kérte a segédeszközt.

- Köszönöm. – a fiú nézte az öreget, majd a beteg társait. Észre vette, hogy nincs beszédes kedvében, így inkább hagyta az egészet. A három lány közül, azt tartotta a legszebbnek, aki mellett a férfi ült.