Együtt //befejezett//

XCIX.

Ákos fél szemmel a házat nézte, fél szemmel pedig a barátnőjét. Beta bizonytalan léptekkel járta körbe a házat. Először a konyhát és az érkezőt, felidézve a közös főzéseket, a komoly beszélgetéseket és vicces történeteket. A nappalit, ahol minden hétvégén együtt társasokat, filmeztek. A lenti fürdőszobát, ahol mindig egymásra fröcskölték a vizet kézmosás után. Az emeletre vezető lépcsőn, mindig lökdösték egymást. A lépcsőn és a folyosón lévő vörös szőnyeg emlékeztette a gyerekkori divatbemutatóira, melyek során szülei mindig megdicsérték. A fenti fürdőszobában fürdették gyerekkorában, majd később előtte türelmetlenkedtek a legtöbbször, mikor a másikra vártak. A lenti fürdőt csak vesz esetben használták fürdésre. A szobájában olvasták fel, mondták el neki a legszebb meséket és idő elteltével, már ő olvasott szüleinek. Itt öntötte ki a szíve bánatát legtöbbször anyjának, de a legtöbb tinivel ellentétben sokszor az apjának is. A szülei szobája jött mikor már az egész teste remegett, kapkodta a levegőt és foltokban látott.

- Majd folytassuk később. – húzta magához, de Beta nem reagált.

- Mindig itt veszekedtek, hogy én ne halljam. – szólalt meg kis idő elteltével.

- Ez szép volt tőlük. – megint nem reagált rá.

- Ha féltem közöttük aludtam. – kezdett el lassan megnyugodni, ahogy beszélt.

- Jó lehetett. – gondolkodott el rajta, mert ő sohasem aludt a szüleivel.

- Hallottam egyszer, hogy még egy gyereket szeretnének.

- Miért nem lett?

- Nem lehetett. – nézett rá, ami miatt Ákos megkönnyebbülten felsóhajtott.

- Miért?

- Nem mondták. A témával kapcsolatban egyszersem beszéltek előttem.

- Érthető. Fájó pont lehetett nekik.

- Igen, bár előttem nem mutatták. Azt hitték, ez az ő titkuk.

- Miért nem mondtad nekik, hogy tudod?

- Túl sok a miért? – nyomta le idegesen a kilincset.

Soha nem akart testvért, így örült neki mikor meghallotta, hogy nem lehet. Az elején, azt hitte, hogy őt jobban szeretnék. Késő pedig úgy volt vele, hogy biztos nem szeretnék egymást. Hisz abban az időben nem voltak igaz barátai, amiért magát okolta. Félt. Az is többször az eszébe jutott, hogy idősebbként neki kellett volna példát mutatnia. Nem akart érte felelősséget vállalni. És most ugyanúgy örül neki, hogy nincs testvére, mert így csak ő szenved. Összeszorította szemeit és belökte az ajtót. Először a jobb lábbal, majd a ballal lépte át a küszöböt. Lassan kifújta a levegőt és kinyitotta a szemét. A tengerpartra néző ablakokkal találta szembe magát. A víz hullámai úgy verdesték a pártot, mint a fájdalom az ő szívét. Az ágyra vezette a tekintetét, ami érintetlen és bevetett volt. A szekrényre nézett, minek egyik ajtaja nyitva volt.

- Anya mindig nyitva hagyta, mert így szerinte frissebb marad a ruha. – sétált oda és szagolta meg az egyik ruhát – Olyan, mintha még csak nem ért volna az haza, pedig az illata már alig érezhető.

- Az otthon ott van ahol a szerettünk. – mondta Ákos felé sétálva és mire befejezte a mondatot átkarolta a derekát.

- Igen, együtt vannak. – engedte el a ruhát – Hiányoznak, de együtt vannak és boldogok. – mosolygott el a könnyei mögött.

- Én is itt vagyok veled.

- Itt is leszel? – fordult vele szembe kérdőn.

- Én kis Angyalom. - simogatta meg az arcát - Akárhol leszek a szívem csak érted fog dobogni.