Együtt //befejezett//

LXXXIX.

Ma újra megpróbált papája beszélt vele. Ma ugyanúgy csendben volt. Ma sem hallotta meg amit mond. Ma is kizárta a külvilágot. Ma már teljesen legyengült a szervezete. Ma elájult és a kórházba kellett vinni. Ma is, épp úgy, mint az első hasonló alkalommal Zoli volt az ügyeletes orvos.

Zoli pillanatokon belül infúzióra kötötte és utána értesítette a fiát. Ákos rögtön kocsiba pattant és amilyen gyorsan csak tudott a kórházba sietett. A megadott kórterem ajtaján beront és megpillantotta a kórházi ágyban a szerelmét. Egy pillanatra összeszorította a szemét, majd odasétált az ágy túloldalához.

- Hogy van? – kérdezte aggódva Beta papáját.

- Kimerült a szervezete. – nézett unokájára - Kiszáradás, alultápláltság, láz. – nézett Ákosra – Mi történt veletek? – kérdezte meg.

- Én sem tudom. – csóválta a fejét – Mással csókolózott és sírt. Én meg féltékeny voltam és aggódtam miatta. Mondtam neki, hogy hívjon fel, de nem tette. Suliba se jött. Én meg még idegesebb lettem. Keresni akartam, de nem tettem. Azt akartam, hogy ő tisztázza a helyzetet. Nekem kellett volna lépnem. – szorította össze újra a szemét. Joe hümmögve bólintott.

- Nem a te hibád. Egy szót se mondott, arról ami történt. – sóhajtott egyet - Dalma annyit tud, hogy Csongor csinált valamit és Martin megakadályozta. Kérdeztem Martint, de ő tiszteletben tartotta Beta kérését, miszerint ne mondja el. – Ákos csendben emésztette a hallottakat.

- Martin megvédte és én azt hittem vele csalt meg. – fogta két keze közé a fejét – Istenem, hogy én milyen hülye barom vagyok. És én meg behúztam egyet Martinnak a suliban.

- Mit csináltál? – kérdezte Joe mérgesen.

- Az incidens után, hétfőn én megkérdeztem Martint, hogy milyen volt Beta csókja. Mire ő, azt mondta nem ő csókolta meg. Megvádoltam, hogy hazudik és behúztam neki egyet. – túrt idegesen a hajába, míg Joe az orrnyergét masszírozta – Akkora barom vagyok.

- Kamasz és szerelmes. – mondta Joe a fejét rázva.

- Tessék? – nézett rá értetlenül.

- Kamasz és szerelmes vagy. – Ákos bólintott, miközben magában továbbra is magát szidta.

Joe egy kicsit haragudott Ákosra, hisz rosszul reagálta le a történteket, de mint mondta kamasz és szerelmes. Bárki más, még egy felnőtt férfi is hasonlóan reagált volna hasonló szituációban. Beta mindig is érzékeny volt és most, hogy még mindig gyászol egyáltalán nem lepődött meg rajta, mikor ennyire maga alá került. Csak reménykedett benne, hogy mégsem így lesz, vagy időben észhez tér. Egy biztos, most már nem fog várni, pszichológushoz fogja vinni. Beta halk, erőtlen nyöszörgést hallatott, majd nagy nehézségek árán kinyitotta szemeit.

- Hol vagyok? – kérdezte erőtlenül. Ákos és Joe is rögtön rá kapta tekintetét.

- Kórházban. – válaszolt Joe, légyszívesebben az állapota felől érdeklődött volna, de úgy érezte jobb, ha a fiatalok minél hamarabb tisztázzák a történteket – Szólok Zolinak. – simogatta meg az arcát távozás előtt.

- Hogy vagy? – kérdezte Ákos.

Beta rá nézett és elfordította a tekintetét. Nem bírt a szemébe nézni a történtek után. És a tekintet. Az a mérhetetlen mennyiségű szomorúság és sajnálat. Szinte már szánakozva nézett rá. Ha nem került volna kórházba nem is keresi meg? Nem érdekelte eddig? Ez kellett ahhoz, hogy újra lássa? Egyáltalán miért került ide? Mi történt vele?

- Mi történt? – tette fel hangosan az utolsó kérdést válaszadás helyett.

- Nem emlékszel? – kérdezte döbbenten. Beta gondolkodni kezdett, de a sok síráson és a rémálmokon kívül nem emlékszik semmire, ezt azonban mégsem mondhatta ki hangosan.

- Nem. – válaszolt rá sem nézve. Ákos szóra nyitotta a száját, amit az ajtó nyitása zavart meg.

- Szia Beta. – köszönt Zoli – Hogy érzed magad? – kérdezte meg. Ákos aggódva nézett az apjára és a fejét rázta. Beta becsukta a szemét és hallgatta a csendet, amiben érezhető volt a feszültség.

- Nem emlékszik arra, mi történt. – mondta Ákos, mikor látta, hogy nem fog válaszolni. Zoli sóhajtott egyet és az ajtó felé biccentett. Ákos és Joe szó nélkül kimentek.

- Beta. – ült le mellé és fogta meg a kezét, mire kinyitotta a szemét – Muszáj válaszolnod. Az orvosod vagyok és a fiam barátnője vagy.

- Már nem vagyok. – fordította el a fejét.

- Ez hülyeség. Ismerem a fiam és ugyanúgy szeret, mint tegnap, egy hete, vagy szeptember eleje óta. Ő is aggódik érted. – szorította meg a kezét, Beta könnyezve nézett rá – Kérlek mond el, hogy vagy és mi az utolsó emléked.

- Nem tudom. – vette szaggatottan a levegőt – Erőtlennek érzem magam, de nem fájt semmi, vagyis de, itt. – tette kezét a mellkasára – Egyszerre éget és feszít. Alig kapok levegőt. – sírta el magát hangosan.

- Jól van, add ki magadból. – padkolta meg gyengéden a kézfejét. Percekig nem szólalt meg senki. Beta zokogásán és az infúzió csöpögésén kívül nem lehetett mást hallani. Lassan csillapodott a sírása és folytatta.

- Az utolsó emlékem, hogy elalszom, mert fáradt voltam.

- Mivel telt az elmúlt egy heted?

- Hát, öhm . . . sokat sírtam és aludtam. Többször ébredtem fel sikítva, majd újra sírni kezdtem. Mikor nem ezt csináltam, akkor a falat, vagy a plafont néztem. Néha elmentem tusolni, azt hiszem napi szinten, de nem vagyok benne biztos. Egyszer-kétszer ettem pár falatot és ittam vizet.

- Hányszor voltál tusolni? – kérdezett rá.

- Négyszer, nem ötször. – gondolkodott el rajta.

- Beta. – szorította meg a kezét – Hét nap telt el a buli óta. – Beta elkerekedett döbbent szemekkel nézett rá – Teljesen le van gyengülve a szervezeted, megint. – nyomta meg az utolsó szót - Ki vagy száradva és ránézés alapján fogytál. Sejtésem szerint elájultál, de nem tudsz különbséget érezni. A napok neked teljesen összefolytak. Érezhetted azt, hogy alszol, miközben nem. Utólag már nehéz megmondani.

- Értem.

- Nem Beta, nem érted. – rázta meg a fejét – Egyszer a szervezeted teljesen fel fogja mondani a szolgálatot, ha továbbra ezt folytatod. – állt fel idegesen – Ha Joe, a papád, aki kint a haját tépi miattad, nem veszi észre időben, hogy nem vagy magadnál, akkor én nem tudok segíteni. – ült le újra mellé – Gondold végig, az elmúlt hónapokat. Szeptemberben a kórházban találkoztunk, majd vesekő eltávolításod volt és most, ugyanazért találkozunk a kórházban, mint először. Komolyan mondom neked, hogy én félek helyetted.  Félek, hogy legközelebb nem veszi észre Joe, hogy nem vagy magadnál. Félek, hogy legközelebb nem tudok segíteni. Félek, hogyha így folytatod meg fogsz halni. – mondta ki kíméletlenül az igazságot. Beta sokkosan emésztette a hallottakat.

Hogyha így folytatod meg fogsz halni. Visszhangzott fejében az utolsó mondat. Akkor újra találkozna a szüleivel. Már ha igaz, hogy a halál után újra láthatjuk a szeretteinket. Jelen pillanatban bármit megadna, egy ölelésért, tőlük. De nem akar törött szíveket maga után hátra hagyni. Joe az utolsó élő rokona. Mégis mit csinálna, ha ő nem lenne? Ákos, a szerelme. Idővel lehetne újra szerelmes. Ki tudja meddig tartana, míg túl tudna lépni rajta? Adele és a férje. A saját gyereküknek tekintik. Képesek lettek volna örökbe fogadni. Ha meghalna, olyan lenne, mintha a saját gyereküket veszítenék el. Dalma, a legjobb barátnője. Előtte nem voltak barátai. Lehet utána sem lenne. Mondjuk a mostaniak megmaradnának, de nem akkor sem teheti ezt meg vele. Senkivel sem teheti meg. Ha meg kell halnia az ne a saját hibája legyen.

- Sajnálom. – nézett a szemébe, hogy lássa rajta komolyan gondolja.

- Ne tőlem kérj bocsánatot és ne is tőlük. – mutatott az ajtó felé – Saját magadtól kell bocsánatot kérned és meg is kell bocsátanod magadnak. – bólintott Beta. Nem biztos benne, hogy meg tud magának bocsátani. – Adok egy kis altatót. Akár mennyit aludtál az elmúlt egy hétben, szükséged van a pihentető alvásra.

- Köszönöm. – mosolygott rá halványan. Zoli beadta neki az altatót és kiment a többiekhez. A társaságban ott volt már Dalma, Beni és Martin is.