Együtt //befejezett//

LVIII.

- Köszönöm. Finom volt. – dőlt hátra Beta.

- Biztos, olyan keveset ettél. – aggodalmaskodott Ivett.

- Igen. Mi mindig egy ételt csinálunk. Nem vagyok, ehhez hozzászokva. – mondta el.

- Igazat mond – helyeselte Ákos a kételkedő nézések miatt – Most óránként igényli a kaját. – tette hozzá nevetve, de csak rémület keletkezett.

- Ugye nem? – kapta a szája elé a kezét Ivett.

- Nem dehogy is. – szabadkozott rögtön Beta – Női gondok és ha ilyenkor nem eszek óránként, akkor minden bajom van. – direkt nem úgy mondta, hogy menstruál, mert az asztalnál ülnek és nem lett volna illő.

- Jaj, most megkönnyebbültem. – fújta ki egyre a két felnőtt a visszatartott levegőt – Mármint félre ne értsd. Szeretnék unokákat, de még fiatalok vagytok hozzá.

- Jaja, várjatok vele még pár évet. – érzett egyet Zoli is – Nekem most lesz az első vérszerinti gyerekem. Korai még az unoka. – Beta elpirulva nézett szét.

Ez most azt jelenti, hogy nem bánják, hogy a fiúkkal jár? És, azt sem bánnák, ha ő lenne az unokájuk anyja? Unokájuk? Már az ismerkedéskor ilyenről van szó. Mi lesz később? Esküvő tervezés? Vagy mi? Ő még ilyeneken nem is gondolkodott. Még a szeretlek szót se mondta ki. Még le se feküdtek. Még a seggét se fogta meg. Az amúgy baj? És az baj, hogy eddig nem gondolkodott ilyeneken? Vagy hogy eszébe se jutottak ilyen gondolatok?

- Beta. – figyelt fel Ákos rázogatására és a nevére.

- Tessék? – nézett körbe döbbenten.

- Mi a baj? – kérdezte aggódva Ákos - Teljesen fehér az arcod.

- Ja, nincs semmi. – nyúlt reszkető kézzel a pohárért, hogy igyon egy kis vizet. Útközben viszont inkább visszahúzta kezét. Túl feltűnő volt a remegése. – Kimehetnék friss levegőt szívni? – kérdezte halkan.

- Persze. – bólintott rögtön Ivett.

Több se kellett neki. Beta úgy pattant fel a székről, mintha égette volna. Sietve ment ki a lakásból. Még arra se vette a fáradtságot, hogy belebújjon a topánkájába. A korlátnak dőlve mély levegőt vett és lassan kifújta. Addig-addig ismételt míg el nem múlt remegése. Elméje lassan megnyugodott és egy kérdés merült fel benne. Mitől borult ki ennyire? Hiszen ez normális dolog az emberek között. Az ember társas lény és ez együtt jár egyes dolgokkal. Ettől nem kell megijednie. Főleg úgy, hogy nem a folyamatról, hanem egy következményéről beszéltek. Hirtelen ölelő karokat érzett derekán, amitől megijedt.

- Nyugi csak én vagyok. – suttogta Ákos vállára támasztva az állát – Mi a baj? – fordította magával szembe kis idő elteltével.

- Nem is tudom. – hajtotta le a fejét

- Nekem elmondhatod bármi is legyen az. – emelte fel a fejét, hogy a szemébe tudjon nézni – Bennem megbízhatsz.

- Tudom. – mosolygott rá Beta.

- Akkor mond el szépen. – simogatta meg az arcát.

- Hát, tényleg nem tudom. – sóhajtott fel – Először zavarban éreztem magam, majd elfogott a rémület. De tényleg nem tudom mi miatt. – rázta meg a fejét meggyőzés képpen.

- Az együttléttől félsz? – kérdezte kedvese. Nem lepődne meg ezen. Sok lány fél tőle, főleg a bizonyos első alkalomtól.

- Eddig még eszembe se jutott. – kerülte ki a választ, mert nem akarta újra azt mondani, hogy nem tudja.