Együtt //befejezett//

XVIII.

Joe tájékoztatta az orvost arról, hogy Beta megint sírt és hogy valószínűleg láza lett. Az orvos biztosította róla, hogy nem lesz semmi gond, azon kívül ami már van. Nem tud az ellen mit tenni, hogyha szóba kerül a téma elsírja magát és ez lesz a következménye. Joe erre persze kijelentette, hogy akkor holnap délelőtt hazaviszi unokáját. Az orvos nem látott benne akadályt. A lányon függ az egészsége, nem rajta.

- Tényleg pihenni szeretnék. – nézett Ákosra, aki még mindig mellette ült.

- Pihenj jól. – simogatta meg a karját, majd az ágya felé ment. Pár perc elteltével Beta egyenletes szuszogása hallatszódott.

- Képes lennél a jövőben ilyen szuszogás mellett aludni? – kérdezte suttogva Betti, miközben majdnem elnevette magát.

- Ha horkolna, akkor is képes lennék mellette aludni. – figyelte Beta arcát.

- Szerelmes vagy belé? – kérdezte mosolyogva Evelin.

- Nem, még nem. Tetszik, nagyon is és tudnék belé szerelmes lenni, de még nem vagyok az. – még egyszersem volt szerelmes és egy lány sosem tetszett neki ennyire.

- Romeo a láthatáron, Júlia alszik. – rázta meg a fejét Zita.

- Ki az a Csobán? – kérdezte meg Evelin ami már, akkor megfogalmazódott benne.

- A kosár csapat több éves kapitánya. A lányok másznak rá, ha neki kell valaki, akkor megszerzi magának. Csak játszik a lányok érzéseivel. Soha senki iránt nem mutatott semmit. – mesélte el Zita, mire Ákos bólintott.

- Beta a kiszemeltje lett, ami annyit jelent, hogy nem lesz tőle egy perc nyugta sem. Nem tudom Beta számára milyen pasik jönnek be, de nem hinném, hogy ellen áll a romantikának. Csobán képes romantikus lenni én nem. – sóhajtott fel elkeseredetten miközben belülről szét feszítette az ideg.

- Hát akkor vesd be magad. Őt elzavarta, neked meg magától elmondta mi történt. Úgy tűnik nem lesz könnyű, de egyenlőre egy-egy, úgyhogy nulláról indultok. Maradj ilyen és akkor nem lehet nagy gond. – biztatta mosolyogva Zita. – Ha pedig romantika kell, bármikor éneklek neki este az ablak alatt a te nevedben. – tette hozzá nevetve. Humán szakon tanul, de nem egyszer állt már ki a suli elé énekelni, vagy ment versenyre amin jó helyezéseket ért el.

- Észben tartom az ajánlatott. – nevetett fel - Valami ötlet, hogy egye meg a szendvicset? – nézett a két lányra tanácstalanul.

- Gondolom, úgy hogy megfogja, leharap belőle, megragja, lenyeli és ezt addig ismételi, míg el nem fogy. – tárta szét tanácstalanul a kezét Evelin.

- Amióta bekerült a kórházba nem evett és nem ivott. Reggel hozta be papája. Már akkor alul táplált volt és ki volt száradva. Az infúzió meg nem éltet csak egy kicsit segít. - mondta el aggódva.

- Van benne valami. – helyeselte Zita.

- A játék vége felé már laposakat pislogott, előbb sírt és most alszik. – aggodalmaskodott Ákos. Gondolkodott el visszaemlékezve. Akkor ennek nem fordított jelentőséget, lehet kellett volna.

- Romeo megoldja, biztos vagyok benne. – mosolygott rá biztatóan Zita.

A továbbiakban csendben elfoglalták magukat. Ákos telefonozott úgy ahogy Zita is, Evelin pedig olvasott. Ákos bevette a csoportjukba Evelint, de Beta oldalát sehol nem találta meg. Nem volt olyan profil, ami hasonlított rá vagy hozzá tudta volna kötni. Tényleg biztosította magát, hogy ne találja meg Csobán. A gond ezzel csak az, hogy ő sem találja meg. Eszébe jutott, hogy Marcell ismerte Beta papáját. Megkereste a férfit haverja ismerősei között, majd az ő ismerősei között kereste meg. Fekete profil, nulla kép, semmi adat. Nem rossz, ismerte el magában, de Csobánnak ez nem fog gondot okozni. Maximum nem tud még róla semmit. Pár óra elteltével kint már besötétedett és a fiatalok álomba merültek.

Az éjszaka folyamán Beta egyszer felriadt. Szerencsére nem kelt fel rá senki. Nem tudott az ágyban maradni. Minden sötét volt körülötte és ez nyomasztotta. Érezte, hogy a karjába nincs benne semmi tű. Meggyőződése céljául megtapogatta és csak egy tapaszt érzett. Felült az ágyban és lelógatta a lábát. Felállt és bár egy kicsit megingott céltalanul sétált ki a folyosóra. Kint égtek a lámpák. Elindult egy random irányba. Volt mikor jobbra és volt mikor balra kanyarodott. A lépcsőkön felment egy emeletet és újra ment jobbra és balra. Újra a lépcsőkön ment fel, amik ezúttal a tetőre vezették. A tető szélén végig egy térd magasságig erő fal volt körbe, melyen egy vastag korlát futott körbe. A fal és a korlát együtt a csípője fölé ért egy kicsivel. Felült a falra, a korlátra tette a kezét, kezére támasztotta a fejét és nézte az alatta lévő éber város utcáját. Páran elmentek alatta. Nem tudni hová mentek, vagy honnan jöttek. Egy idő után megunta őket nézni. Az égboltot kezdte el vizslatni árgus szemekkel. Nem volt hullócsillag, ami valóra váltja a kívánságát. Nem ragyogott egy fényesebben a többinél. Nem volt semmi csodás és különleges jelenség. Ő volt és a csillagos égbolt, alatta az éber várossal, ami most feledésbe borult. A Hold ezúttal is az égen tündökölt. Mindig is szerette az éjszakai égboltot nézni és ilyenkor mindig nyugodtan érezte magát. Ez most is így volt. Úgy érezte minden rendben lesz annak ellenére, hogy most romokban hever az élete. A nap folyamán ilyent érzett Ákos közelében. Mellette ugyanúgy meg tudott nyugodni. Mosolyogva nézett az ég felé és csukta be a szemét. A szíve dobogására koncentrált, ami most egy kicsit hevesebben vert. Kezeit a szívére tette és nevetni kezdett. Hangosan nevetett, úgy ahogy régen. Továbbra is behunyt szemekkel kinyújtotta kezét az ég felé. Hátra hajtotta a fejét és már csak mosolygott.

- Köszönöm. – suttogta maga elé könnyes szemekkel.

Különös módon most boldogságában könnyezett. Úgy érezte tudja mit kell tenni, hogy túl tegye magát a gyászon. A megoldás pedig Ákos volt, akinek gondolatára most is gyorsabban dobogott a szíve.

Másnap reggel a négy gyerek hangos kiabálásra kelt fel. Értetlenül és zavartan nyitották ki a szemüket. Döbbenten tapasztalták, hogy barátaik vannak a kórterembe.

- Mit kerestek itt? – jutott először szóhoz Ákos.

- Jöttünk hozzátok. Ma kiengednek titeket, így arra gondoltunk, ezt meg kell ünnepelni. Elmegyünk valahová kajálni és jól érezzük magunkat. Buliba is el lehetne menni. – magyarázta lelkesen Betti.

- Te mindig bulizni akarsz. – vágta hozzá a párnáját Zita ásítás után.

- Te meg mindig aludni. – dobta vissza.

- Én délután mehetek haza. – szólalt meg Beta szemeit dörzsölve.

- Majd Ákos beszél az apjával. – legyintett Marcell és Zitához sétált egy csókra.

- Írok anyámnak, hogy ne jöjjenek értem. – egyezett bele Evelin a telefonért nyúlva. A telefonját kezébe véve rögtön észrevette az értesítéseket. Berakták egy csoportba és a csoport tagjai jelölték. Viktor még írt is neki egy sziát és mosolygós smile volt utána. Rámosolygott a fiúra, majd Ákosra nézett, aki bevette a csoportba. - Mi ez a csoport? – kérdezte meg.

- Ebben a csoportban a tökfejek vannak, akik a mi barátaink. – érkezett a válasz Viktortól. A csoport neve tényleg tökfejek volt. Ákos már Beta mellett ült a rántott húsos szendviccsel a kezében.

- Téged is be akartalak venni, nem találtalak meg. – nyújtotta szája felé a szendvicset, ami elöl elfordította a fejét.

- Majd bejelöllek. – rántott vállat, mire Ákos arcán hatalmas vigyor terült el. A keresést nem akarta elmondani, azt akarta ő keresse meg, ezért is nem jelölte be. Az a kis kegyes hazugság meg nem számít.

- És mi? – játszották a sértődöttet a többiek mire Beta bólintott.

- Csak egy harapást. – győzködte Ákos, mivel Beta mindig elhúzta a fejét.

- Nem vagyok éhes. – rázta a fejét.

- Tényleg enned kéne. Elég vékonynak nézel ki. – érvelt Marcel Zita mellett ülve. Mindenki bólogatni kezdett. Tegnap távozás után megbeszélték egymás között, hogy próbálnak neki segíteni, ahogy mindig is szokták egymás között. Beta megforgatta a szemét és harapott egy kicsit. Az ajtón Joe jött be.